Szolgálat 6. (1970)
Tanulmányok - Szabó Ferenc: Hit és keresztény élet
bizonyíthatjuk a megváltás megvalósulását, hinnünk kell Krisztus Lelkének egyetemes tevékenységében. Hiszünk Isten emberszeretetében és erről életünkkel is tanúskodunk. Másszóval: mivel a kinyilatkoztatás alapján hisszük, hogy Isten minden embert üdvösségre hív Jézus Krisztusban; mivel hisszük, hogy az Atya örök terve: mindeneket összefoglalni Jézus Krisztusban (Efez. 1), — ezért nem várjuk tétlenül az egyetemes üdvösség megvalósulását, hanem kivesszük abból részünket sajátos hivatásunk szerint. Éppen mivel hiszünk Isten emberszeretetében, amely Jézus Krisztusban nyilatkozott meg, mi magunk is tevékeny szeretetünkkel tanúskodunk erről a szerétéiről, hogy a világ higgyen Krisztusban. Nem elég azt mondani: „Uram, Uram!“, még ha hozzátesszük is: „Te vagy a világ üdvözítője“, hanem meg kell tennünk akaratát: be kell állnunk az Egyházban működő Lélek missziójába. így tehát kezdeti kérdésünk mintegy visszájára fordul: most már Krisztus felé fordulva Tőle kapjuk az indítást az egyetemesre, arra, hogy valóban elkötelezzük magunkat a valóban egyetemesre. Nem elég, ha keresztény hitünk privilégiumát — igazságát — hangoztatjuk más világnézetekkel szemben, hanem azt kell keresnünk, hogyan egyesülhetünk Krisztus Leikével a legkisebb dologban is. Csak ha így valóban elköteleztük magunkat a szeretet útján, ha merünk a keresztény egyetemesség szerint élni (nemcsak gondolkodni!), csak akkor kezdjük látni új távlatokban az üdvözítő Isten titkát, amely az emberré lett Fiúban nyilatkozott meg. Csak itt és most, a legkonkrétebb tetten keresztül egyesülhetünk az Atya szándékával, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és életében részesedjék. Az élő hit követelményei De itt mindjárt szembe kell néznünk az ellenvetéssel: „a keresztények sem jobbak, mint a nem-hivők“; „nem látszik életükön, hogy meg vannak váltva!“ Ezzel az ellenvetéssel komolyan számolnunk kell, nem szabad lekicsinyelnünk. Guardini írja a hitből való életről: „Amikor esténkint visszagondolunk az elmúlt napra és annak mérlegét felállítjuk, hiányt, bukásokat tapasztalunk. Ám ennek ellenére megőrizzük bizalmunkat egy ideig. Azt mondjuk magunkban: legközelebb jobban megy a dolog. Aztán lassan-lassan szkeptikussá válunk és azt kezdjük kérdezni magunktól: hol is van hát a hit által adott szabadulás? Hiszen keresztény vagyok . . . Azt mondják, hogy a kegyelem bennem lakozik, hogy újjászülettem: miképpen valósul meg ez? Az élet múlik, lehetőségeim egyre inkább összezsugorodnak; majd lassan a megszokás, a beletörődés, a rutin lesz úrrá életemen és ezzel együtt a szorongás vagy a kétségbeesés. Hol van hát a hit által hozott megújulás?“ Mindenekelőtt tudnunk kell azt, hogy „meg vagyunk ugyan váltva, de még reménységben élünk“ (Róm. 8, 24). A hit nem olyan' dolog, amely egyszersmindenkorra adva van; nem adottság, hanem Isten adománya, amely 34