Szolgálat 5. (1970)

Egyház szava - VI. Pál levele Villot bíboros államtitkárhoz a papi cölibátusról

szól a küldetése, hogy a kegyelem és az igazság evangéliumát hirdesse, a világnak az üdvösség üzenetét tolmácsolja, ébressze egyben bűneinek és megváltott voltának a tudatára, serkentse reményre, szakítsa el a mindig és újra születő bálványoktól és térítse Jézus Krisztushoz. Az evangélium értékvilágát megérteni és megélni csak hitben, imában, penitenciában, szeretet- ben lehet. Nem hiányozhat sem a küzdelem, sem a kemény önmegtagadás. Mint történt Jézus Krisztussal és apostolaival, azokat, akik az evangélium érték-rendjében élnek, a világ olykor megveti, kigúnyolja, sőt üldözi. A Krisztusnak való teljes önátadás legfelsőbb foka a kereszt botorsága.

Mindennek megértése századokon át érlelődött a keresztény eszményért folytatott sok-sok küzdelem között és arra késztette a római-katolikus egyházat, hogy a családalapításról való lemondást kívánja azoktól, akik a papságra készülnek. Ezt az áldozatot önként korábban is az evangéliumnak igen sok szolgája vállalta.

Azok az érvek, amelyekre éppen csak utaltunk, ma jobban, mint valaha, megállják a helyüket. És vajon mi, akiket Jézus Krisztus követésére hívott, képtelenek lennénk elfogadni a hosszú tapasztalat által megerősített törvényt, azt, hogy családot és hálónkat elhagyva, kövessük Jézust és vigyük mindenfelé az ő jóhírét? Kik tudnák tolmácsolni felszabadító üzenetét korunk emberének jobban, mint azok a lelkipásztorok, akik visszavonhatatlanul és fenntartás nélkül egyedül az evangélium szolgálatára szentelik magukat? Éppen ezért az Isten, Jézus Krisztus, az egyház és az egész világ előtt megfontolva a dolgot, kötelességünknek tartjuk, hogy, amint már ismételten tettük, újra kijelentsük: a papság és a cölibátus közti kapcsolat, ahogyan évszázadokkal ezelőtt létrejött a római katolikus egyházban, igen nagy és mással nem pótolható érték. Vakmerőség volna lebecsülni, vagy egyenesen lassan eltűnni hagyni ezt a századok által megszentelt köteléket, hiszen az önátadásnak mással össze nem hasonlítható szimbóluma. Ami azokat a papokat illeti, akik elismert okokból képtelenek a cölibátusban kitartani, — tudjuk, hogy számuk csekély, hiszen a nagy többség Isten kegyelmével hű akar maradni az Isten és az egyház előtt vállalt kötelességéhez, — a cölibátusra képtelen papok felmentési kérelmét elfogadjuk és minden esetet külön megvizsgálva, teljesítjük. Atyai szeretetünk megérti állapotukat, de ez a szeretet nem akadályoz meg minket abban, hogy döntésüket sajnálattal ne helytelenítsük. Azonban az egyház, mint tette a múltban, a jövőben is az igehirdetést, a hit szolgálatát és a szentségek kiszolgáltatását csak azokra a papokra bízza, akik a kötelességükhöz hűek maradnak.

Az a tény, hogy annyi módon támadják a cölibátust, különös módon előírja nekünk, hogy biztassuk és bátorítsuk a kötelességükhöz hű papok végtelen sorát és valamennyinek nagy szeretettel áldásunkat küldjük.

Miután a dolgot alaposan megvizsgáltuk, világosan kimondjuk: nem engedhetjük meg, hogy papként működjék az, aki, miután az éké szarvára tette a kezét, visszafordult. A sokszor emlegetett keleti egyházban is ez a gyakorlat.

74