Szolgálat 5. (1970)

R: Kereszt és feltámadás

KERESZT ÉS FELTÁMADÁS

Jézus Krisztus, akit Poncius Pilátus alatt keresztrefeszítettek és aki harmadnapra föltámadt, most ott ül az Atya jobbján: állandóan közbenjár értünk és majd eljön dicsőségben, hogy megítéljen élőket és holtakat. Ez a keresztény hitvallás magja. Még az evagéliumok megírása előtt ezt hirdette Szent Pál a kor intusiaknak: „Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam: Krisztus meghalt bűneinkért, az írás szerint; eltemették és harmadnap föltámadt, ismét az írás szerint ..." (1 Kor 15,3-4).

Keresztény létünk központja tehát ez a nagy tény, Krisztus tette: a megváltó kereszthalál és a feltámadás. Istentiszteletünk — főleg az Eucharisztia ünneplése — sem más, mint a húsvéti titok megjelenítése. Igaz, a kétezer évvel ezelőtt megtörtént esemény meg nem ismételhető a maga fizikai mivoltában; hiszen az idő visszafordíthatatlan és a megtestesült Ige is alávetette magát a történetiség törvényeinek. De mivel Jézus él, mivel a hívőknek itt és most közvetíteni akarja megváltása erejét (kegyelmét), az Egyházban ma is működő Lelke által, a szentségi jeleken keresztül: Húsvét itt és most is megtörténik, amikor hittel befogadjuk a megváltás gyümölcseit.

Mindez feltételezi azt, hogy részesedünk Krisztus halálában és feltámadásában. Krisztus nem azért halt meg értünk, hogy minket felmentsen a halál alól, hanem hogy képessé tegyen bennünket a „keresztény“ halálra. „Móri morti, vitae vivere“ — meghalni a halálnak (a bűnnek) és élni az életnek (Istennek), ahogy Ágoston mondotta. Vagy Szent Pál kifejezése szerint: a régi embernek meg kell halnia, hogy az új ember — a Krisztus képére teremtett ember — megszülethessék. Másszóval a „keresztény“ halál részesedés Krisztus megváltó halálában és kommúnió Istennel. Ez Húsvét értelme: meghalni Krisztussal, hogy vele együtt feltámadjunk. A keresztség és az Eucharisztia erre segít bennünket.

„Ne felejtsd, hogy Jézus Krisztus, Dávid sarja feltámadt a halálból, ahogy evangéliumom hirdeti . . . Igaz kijelentés ez: ha meghalunk vele, majd élünk is vele; ha tűrünk vele, majd uralkodni is fogunk vele“ (2 Tim 2,8; 11-12).

3