Szolgálat 5. (1970)

Tanulmányok - Josef Ratzinger: Nagyheti elmélkedés

vágták a húsvéti bárányokat. Benne teljesedett be minden kultusznak és rítusnak az értelme, sőt benne lett igazán látható, mit is jelent valójában a kultusz. Minden kereszténységelőtti kultusz végeredményben a helyettesítés gondolatán alapszik. Az ember tudja, hogy valójában oda kellene magát adnia, ha Istent hozzá méltó módon akarja tisztelni, de rögtön megéli, hogy képtelen erre az önátadásra és így létrehozza a pótlást: égő áldozatok hekatombája lobog az antik népek oltárain, hatalmas kultusz fejlődik ki — de ezek fölött a nyomasztó hiábavalóság árnya uralkodik, mert nincs semmi, amivel az ember helyettesíteni tudná önmagát: akármit ajánl is fel, kevés. A próféták kultusz-bírálata mindig újra szemére vetette ezt a magabiztos ritualistáknak: Istennek, az egész világ Urának nincs szüksége a ti bakjaitokra és bikáitokra: a rítus pompázatos külsőségei csak takarják a menekülést a valóság: az Isten hívása elől, aki bennünket magunkat akar és akit egyedül a semmit vissza nem tartó szeretetben tudunk valóban imádni. Mialatt a templomban a húsvéti bárányok elvéreznek, kinn, a város előtt meghal egy ember, meghal Isten Fia, akit ugyanazok ölnek meg, akik a templomban azt hiszik, hogy megdicsőítik. Isten meghal mint ember, odaadja magát egészen az embereknek, akik nem akarják magukat neki adni és így a hiábavaló kultikus pótlás helyébe mindent kielégítő szeretetét teszi. A zsidókhoz írt levél a János-evangélium kis utalását továbbépítette és kifejti a kibékülés napjának zsidó liturgiáját, mint Jézus Krisztus valódi élet- és halálliturgiájának előképét. Ami a világ előtt mint teljesen profán esemény játszódott le: egy ember kivégzése, akit elítéltek mint politikai bűnöst — az valójában a világtörténelem egyetlen, valódi liturgiája volt — kozmikus liturgia, amely nem a liturgikus játék körülhatárolt területén — a templomban — játszódott le, hanem a világ nyilvánossága előtt, mikor Jézus a halál függönyén keresztül az igazi templomba, az Atya elé lépett és nem a pótlásnak szánt állatvért, hanem magát adta — az igazi szeretet követelményeként, mely magánál kevesebbet nem tud adni. A magát adó szeretet valósága a pótlással való játék helyébbe lépett, melyet már soha többé nem lehet játszani. A templom függönye kettészakadt: ezután nincs más kultusz, mint a Jézus Krisztus szeretetében való részvétel, mely örökkétartó kozmikus napja a kiengesztelődésnek. És valóban, a pótlás gondolata, a helyettesítés Jézus Krisztusban új, hallatlan értelmet kapott. Isten maga lépett Krisztusban a helyünkbe és csak ennek a helyettesítésnek titkából tudunk élni valamennyien.

Az Ószövetség második szövege, mely beleépült a lándzsa-jelenetbe, az eddig elmondottakat még érthetőbbé teszi, bármily nehéz is az egyes célzásokat megérteni. János azt mondja, hogy Jézus oldalát egy katona lándzsával megnyitotta. Ugyanazt a szót használja itt, melyet az Ószövetség Évának Ádám oldalából történt teremtésénél használ. Bármire is akart ezzel közelebbről utalni, világos, azt akarja kifejezni, hogy a férfinek és a nőnek egymásból és egymásra teremtettségének titka megismétlődik Krisztus és az emberiség „egymáshoz-tartozás‘‘-ában. Az Egyház a haldokló Krisztus megnyitott oldalából származik, vagy kevésbé képszerűen kifejezve: éppen halála által, szere- tetének radikális mivoltában, mellyel önmaga átadásáig jut el — lett termé12