Szolgálat 5. (1970)

Tanulmányok - Mihályi Gilbert: A Szenvedő Szolga nyomában

hogy „a keresztény részesedik Krisztus papi, prófétai és királyi hivatásában."

Ebből pedig az következik, hogy a keresztény élet sokkal több mint vasárnapi misehallgatás, sokkal több mint áhitat és jámborság-gyakorlatok végzése, sokkal több mint pietizmus; nem merülhet ki csupán parancsok rutinos teljesítésében, sem szertartások merőben külső elvégzésében. A keresztény élet Krisztus-követés, azaz szolgálat.

Krisztus Urunk akár a „föld sójá“-nak nevezi követőit, akár „a világ világosságának" hívja híveit, akár „kovászához hasonlítja őket, mindig erre a „papi, prófétai és királyi" szerepre, azaz szolgálatra utal. Akár azért küldi őket, hogy „tanúi legyenek", akár arra buzdítja őket, hogy „szentek“ legyenek, mindig erre a szolgálatra szólítja népét. Ugyanígy a II. vatikáni zsinat szolgálatban jelöli meg a keresztény élet alapjellegét. Akár a „világi hívők apos- tolságáról" szól, akár „a hívők egyetemes papságáról“ beszél, akár „misszionáriusnak“ nevezi a hívőt, a zsinat nem győzi eléggé hangsúlyozni, hogy a keresztény élet nem egyoldalúlag befelé forduló áhítatban, nem az üdvösség egyéni utakon való keresésében áll, hanem az Egyház, a hívóközösség szolgálat-hivatásában való tevékeny részvételben.

Ha pedig valaki úgy gondolná, hogy a keresztény lelkiség mibenlétének SZOLGÁLAT-ban való összegezése a kereszténység kiüresítését jelentené, avagy annak merőben humanista jótevésre való lefokozását, amolyan szociális gondozó formájára, azt azzal nyugtathatjuk meg, hogy a Szentírás egésze bizonyíték arra, hogy nem járunk rossz úton. A keresztény lelkiségnek SZOLGALAT-ban való kifejezése ugyanis nem erőltetett valami, nem ötletszerű gondolat, nem egyszerű teológiai vélemény, avagy aggiornamentós divat, hanem magának a kinyilatkoztatásnak egyik alapvető adata.

A kinyilatkoztatás fényében nem érthető, hogy egyesek miért féltik any- nyira Istent az embertől, amikor az Ige „testté" lett {Jn 1,14); nem érthető, hogy miért féltjük az eget annyira a földtől, amikor Krisztus Urunk „lejött a mennyekből a földre", ahogy a Hiszekegyben valljuk, hogy megváltson minket; nem érthető, hogy miért akkora féltékenység a „lelki" és „anyagi, földi" között, amikor a világtörténelem legnagyobb eseménye mégsem az embernek a holdra való eljutása, ahogy Nixon elnök állította, hanem a megtestesülés; nem érthető, hogy miért akkora a féltékenység az üdvösség és a technológiai haladás között, amikor a Teremtő volt az, aki az embernek feladatául tűzte ki: „hajtsátok uralmatok alá a földet" (Gén 9,7) s így a teremtés beteljesítését az üdvösség-munka szerves részévé tette; nem érthető, miért kellene ellentétet állítani fel Isten-szolgálat és felabarát-szolgálat között, amikor Krisztus Urunk azonosította magát embertársainkkal: „amit egynek tesztek közülük, nekem teszitek“ (Mt 25,40). Ugyanezt Szent János így fejezi ki: „aki azt állítja, hogy szereti Istent, de gyűlöli felebarátját, az hazug“ (1 Jn 4,20); miért kellene a „vallásos“ és „világi“ tevékenységet szigorúan szétválasztani, amikor a kálváriái megváltó Isten-tisztelet önmagában a halálraítélt kivégzési aktusa volt.

10