Szolgálat 4. (1969)

Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: A negyedik szentség

engedékeny emberek között, a hanyagság leplezésére, sőt igazolására ad alkalmat.

Ezek az aggodalmak a protestánsokkal való megbeszélések során még élénkebb hangon jelentkeztek. Nem egy luteránus és kálvinista gyülekezet önként egyre szívesebben ajánlja a lelkipásztorral való magános megbeszélést híveinek. Igaz, ők nem kérhetnek lelkipásztoraiktól szentségi feloldozást. Viszont tapasztalatból tudják, milyen nagy segítség a keresztény életében, ha más emberrel megbeszélheti problémáit, ha tapasztalt és segítésre kész ember tanácsát, buzdítását, vigasztalását hallhatja. Protestáns barátaink, akik az evangélium olvasása alapján és a keresztény élet tapasztalatainak súlya alatt nagyra becsülik azt a szolgálatot, amelyet a katolikus egyház intézményesen biztosit a hívőknek, csóválják a fejüket, mikor azt hallják: mi belenyugszunk abba, hogy a bűnösök igen gyakran elhagyják a gyónást.

Ezek az ellenvetések bizony súlyosan esnek latba, és szinte arra ösztönöznének, hogy mondjunk le minden újítási szándékról, és folytassuk a hagyományos eljárásmódot, „miképpen kezdetben vala“ ... De ez is túlzó következtetés volna. Az őszinte gondolkozás ritkán tér vissza egészen a kiindulópontra, hanem olyan megoldást keres, ami összeegyezteti a különböző szempontokból meglátott igazságokat. Itt sem kell elvetnünk azt, ami helyesnek látszott a megújítás vágyában, csak el kell kerülnünk a hibát, ami az indítványokat károsakká tette.

Egyesek hibája alighanem abban állott, hogy a megújítást egy főpásztori rendelettől várták. Mintha bizony az egyház hitéletének a megújításában törvények törnék az utat az élet számára. A történelem a fordított eljárásnak adott igazat. Ha már a trienti zsinatról irtunk, ennek a zsinatnak a példájára hivatkozhatunk itt is. Trientben nem találtak ki új lelkipásztori megoldásokat, hanem ajánlottak, megengedtek, előírtak olyan eljárásmódokat, amelyeket kisebb körben buzgó közösségek már megvalósítottak, kipróbáltak. A bűnbá- nat-tartás megújításának is ezt az utat kell majd járnia.

A reform első lépésének annak kell lennie, hogy elmélyítsük a jelenlegi törvényhozásban rendelkezésünkre álló lehetőségeket. Ez az elmélyítés két irányban is kívánatos.

Az egyik irány: a szokásos gyónások elmélyítése. Arra kell törekednünk, hogy időnként fegy-egy családi ünnep alkalmával, az életút fontos állomásain, egy-egy különösen fájdalmas hiba elkövetése után, stb.j a híveknek legyen alkalmuk és bátorságuk arra, hogy ne csak azt mondják és hallják a gyóntatószékben, ami a szentség lényegéhez elválaszthatatlanul tartozik, hanem módjukban álljon az is, hogy igazi emberi kapcsolatot találjanak a lelkipásztorukkal: vele együtt beszélhessék meg és együtt keressék az Ur akaratát. Természetes, hogy az ilyen huzamosabb, elmélyülő gyónás nem lehetséges gyakran, de néha-néha meg lehet valósítani, ha hívek és lelkipásztorok tuda58