Szolgálat 4. (1969)

Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: A negyedik szentség

„megváltoztatja az emberi szívet.“ De az Isten úgy működik az emberi szívben, hogy alkalmazkodik az emberi élet törvényeihez: azt mondhatnánk, hogy elrejtőzik a lélektan szokásos folyamataiban, és csak abban mutatkozik meg, hogy belátjuk a hozzánk intézett evangéliumi felhívás helyes voltát, vonzódunk a számunkra kilátásba helyezett üdvösség javai felé, míg mindez érzéketlenül hagyna bennünket a jóra indító Szentlélek ereje nélkül. Ha tehát sokkal kisebb jelentőségű döntéseket sem teszünk érett megfontolás nélkül, a „megtéréshez“ is kell idő. De a modern életnek megvannak a maga követelményei. Azt még meg lehet tenni, hogy szombat este, vagy vasárnap reggel vállalkozik valaki egy félórás előkészületre a bűnbánat szentségének a töredelmes vételére, de az már nem mindig lehetséges, hogy azután meg hosszú ideig kivárja, míg sor kerül arra, hogy meggyónhassék.

Erre a nehézségre is akad megoldás. Tudjuk, előfordul, hogy súlyos veszélyben, betegség esetén, feloldozhatja a pap a bűnöst, akkor is, ha csak általánosságban vallja magát bűnösnek, és nincs alkalma vagy testi ereje ahhoz, hogy számuk és nemük szerint felsorolja a bűneit. A némák is fel- oldozást nyernek, bár nem tudnak másként gyónni, mint hogy jelekkel mutatják, hogy szükségük van az Isten irgalmára és kívánják is a megbocsájtást. Nem lehetne az ilyen esetekben rejtőző elveket alkalmazni szélesebb körökre is? Nem lehetne azt mondani, hogy egy-egy bűnbánati szertartás után a hívek éppen olyan szívesen meggyőnnának, mint a betegek vagy a némák, és éppen úgy meg vannak gátolva abban, hogy meggyónjanak, mint a betegek vagy a némák? Miért legyenek hát megfosztva a feloldozás kegyelmétől?

Ez a megfontolás nem egészen új. Missziós területeken előfordul, hogy a misszionárius csak igen ritkán látogathat meg egy-egy elszigetelt kereszténységet, és az ott töltött egy-két nap alatt tenger sok munkát kell végeznie: van rá eset, hogy ilyen esetekben a Szentszék megengedte, hogy általános bűnvallomás után az egész közösség együtt részesüljön feloldozásban, és így méltóbb módon járulhasson a szentáldozáshoz. Nem egy hirtelen nőtt ipartelep püspöke állította, hogy a nagy paphiányban, és a hívek nagy elfoglaltságában, az ő keresztényeinek sincsen kedvezőbb helyzete, mint a missziós területek közösségeinek.

Az indítvány ismét dogmatikus meggondolások tárgya lesz. A trienti zsinat azt tanítja, hogy a feloldozás bírói ítélet, és a bíró nem ítélhet, ha nem ismeri az ügyet, amiről ítéletet kell mondania. Lemondhat hát az egyház arról, hogy papjai meghallgassák a bűnös önmagát vádló gyónását? Nem mondhat le róla, felelik a dogmatikusok: azért kapta a kötés és oldás hatalmát, hogy intő és buzdító szavával, a helyes utat tekintélyével kijelölő kijelentésével, a rossz tett jóvátételének a módját kiszabva, vezesse a bűnöst az igaz életre. De a kérés nem tartalmaz ilyen követelést. Nem az egyház mond le a gyónás követeléséről, hanem a körülmények gátolják meg a hívőket abban, hogy kellő és illő készület után egyenként meggyónjanak. Nem kell a szentségeket meg56