Szolgálat 4. (1969)

R: Egyház és szentségek

EGYHÁZ ÉS SZENTSÉGEK

Manapság egyre többet hallunk a „szent válságáról“. A szakrális felfogás átadja helyét a profán szemléletnek. A technika által manipulált, a természettudományok által kikémlelt világ többé már nem „titokzatos“, nem szent. Az emberi tevékenység által átalakított természet nincs tele istenekkel. Korunk embere hatalmába kerítette a minden- séget. A keresztény emiatt nem aggódik, hiszen tudja, hogy az evilági dolgoknak megvan az autonómiájuk és hogy feladatunk: Istennel együttműködve befejezni a teremtést.

Maga a Zsinat kiemelte a mai szekularizáció és „deszakralizálódás“ pozitív és negatív vonásait: „Az erősebb kritikai érzék egyfelől megtisztítja a vallási életet a világ mágikus felfogásától és a még mindig mutatkozó babonás csőkevényéktől, egyúttal pedig megköveteli a napról napra személyesebb és tevékenyebb csatlakozást a hithez. Ennek következtében sokakban válik elevenebbé az Isten iránti érzék. Másfelől azonban mind nagyobb tömegek hagynak fel a vallás gyakorlásával. Sőt az Isten és a vallás tagadása, vagy a közömbösség e téren, ma már nem oly kivételes jelenség, mint volt a múltban“. (Gaudium et Spes 7)

Sajnos, a túlzott szekularizáció következtében a vallás elveszíti közéleti szerepét és a keresztény életben is érezteti negatív hatásait. A szakrális elutasításával néha együtt jár magának az Istennek az elutasítása, vagy legalábbis a természetfeletti hit megfogyatkozása, következésképp az egyház üdvtörténeti szerepének félreismerése is. Ezzel függ össze a szentségi gyakorlat válsága is. Mire valók a szentségek? Miért kereszteltessük meg gyermekeinket? Miért valljam meg bűneimet a papnak, miért menjek misére? Egyáltalán: mi az értelme a szentségi rendnek; milyen alapon állítja az egyház, hogy a szentségek a kegyelemközvetítés rendes eszközei? Ilyen kérdéseket vet fel a mai elvilágiasodás és elvallástalanodás.

A Lumen Gentium k. zsinati konstitúció úgy jelölte meg az Egyházat, mint „az üdvösség egyetemes szentségét“ (48. pont; vö. 1. 8. és 17. pont). Az „Isten népe“ eszméje mellett ez a gondolat a II. Vatikáni Zsinat egyik legfontosabb ekkléziológiai nyeresége. A témát már vagy egy jó évtized óta kidolgozta a katolikus teológia\ Az üdvösségtörténet szent3