Szolgálat 4. (1969)
Tanulmányok - Vass György: Házasság, az evilági szerelem szentsége
nie és ki kell mutatnia a teremtett világi rend isteni horizontját és krisztusi értelmét. Erre a kényes feladatra vállalkozik a teológus, amikor a modern világban rá akar mutatni a házasság evilági valóságának keresztény értelmére. A házasság, mint evilági valóság A modern teológiában talán a protestáns Karl Barth elemezte legvilágosabban az emberi lét társadalmi jellegét. Az ember lényegileg nem önálló, hanem a másik emberi személlyel alkotott közösségre rendelt lény. Ennek a K. Barth által hangsúlyozott M i t-m e n s c h I i c h k e i t-nek legkézzelfoghatóbb kifejezése az emberiség kétneműsége: a közösségre rendelt emberi élet a férfi és a nő találkozásában fejeződik ki a maga teljességében. Még az egyedülálló férfi vagy nő is csak akkor lesz teljes értékű ember, csak akkor valósíthatja meg közösségi lényét, ha ebben már valamilyen formában jelen van a másik nemmel való kapcsolata. Egyéni létünk csak a másik személlyel, a TE-vel való viszonyában lesz igazán személyes ÉN. Ennek az egyéni ÉN-t kialakító találkozásnak teremtett alapformája a férfi és a nő között kialakuló kapcsolat. A kétneműség alapvető ténye az emberi életnek3. A szentírás első fejezetei sem mondanak többet az emberi élet struktúrájáról, amikor Mózes első könyve összekapcsolja az emberi kétneműség tényét a teremtésbe vetett izraelita hittel. Ez a két különböző szerzőtől származó bibliai történet, először is a kétneműség tényét akarja megfosztani a zsidó népet körülvevő vallások mitikus szövedékétől éppen azzal, hogy a férfi és a nő szimbiózisát a teremtés hátterébe helyezi. A középkeleti ősvallások ugyanis a két nem kapcsolatában abszolút, azaz isteni valóságot láttak, és a nemi érintkezés valamint a fogamzás misztériumában hitték felfedezni a termékenység kultuszában vallott istenek jelenlétét. Ezzel az abszolutizáló felfogással szemben a szentírás hangsúlyozza, hogy a férfi és a nő találkozása természetes emberi valóság. Már itt jelentkezik a Biblia mítosztalanítő tendenciája: a pogány vallások abszolutizáló felfogását a teremtés hite relativizálja. Másodszor viszont, mivel ez a kapcsolat a teremtés rendjének lényeges része, a férfi és a nő egymáshoztartozásának világi valósága már magában rejti a Teremtőtől elrendelt emberi feladat méltóságát és felelősségét. Az Isten megteremti az embert saját képmására és hasonlatosságára. Az emberen azonban Mózes I. könyvének szövege, minden valószínűség szerint nem az egyént — a férfit vagy a nőt — hanem a férfit ÉS a nőt érti. Exegétikailag nem helytelen az az értelmezés, amely az .Isten Képmásának’ az .Imago Dei’-nek gondolatát a kétneműség tényével köti össze. Az ember, mint férfi és nő, mint kétnemű közösség tölti be emberi méltóságának evilági feladatát: „És mondá Isten: teremtsünk embert a mi képmásunkra és hasonlatosságunkra, hogy uralkodjék a . . . földön.” 4 A kétneműség ténye tehát nem vallásos, hanem evilági adottság, amely csak az emberi közösségnek a Teremtőhöz rendelt viszonyában emelkedik fel, transzcendál, az isteni Abszolútum felé. A teremtés .történetének’ második krónikása (aki az első fejezet szerzőjénél korábbi hagyományt képvisel) a nő teremtésének allegóriájával próbálja korrigálni a szomszéd népek pogány mítoszait. Ennek a szerzőnek, a yahvistának történetét etiológiának, azaz az iró jelenjét és ennek társadalmi struktúráját megmagya3) Lásd; különösen Kirchliche Dogmatik, 111/4 p. 166-202. * 4) Mózes I, 1, 22 és II. Vatikáni Zsinat: Az egyház a mai világban, n. 50. 37
