Szolgálat 4. (1969)
Tanulmányok - Galambos Irén: A liturgia reformja a zsinat után
fáció, amely valójában a nagy eucharisztikus hálaadó imádság bevezető része. Bennük a pap az egész nép nevében dicsőíti az Atyaistent és hálát ad neki az ünnepelt hittitoknak, vagy szentidónek különbözősége szerint a teremtés és megváltás jótéteményeiért. A prefáció istendicséretébe a sanctus éneklésével kapcsolódik be az egész közönség. Ennek zenei feldolgozása egyszerű, felkiáltás jellegű legyen. (Ezt még a csendes misékben is énekelni kellene). Az eucharisztikus imádság (a kánon) Az eucharisztikus liturgia középpontjában az utolsó vacsora felidézése áll. Az Úr rendelkezése értelmében: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre“, a pap megjeleníti az Újszövetség áldozatát, megismétli Krisztus szavait és gesztusait. De amint Jézus is, mielőtt megtörte volna a kenyeret és megáldotta a kelyhet, „hálát adott“ és áldást mondott", az utolsó vacsora szavait mi is ilyen nagy hálaadó imádságba foglaljuk. Innen a neve: eucharisztia — hálaadás. Mindamellett lényegében véve ez is cselekmény: amely meg is valósítja azt, amit jelez. Az eucharisztikus imádság, amelyet csak a pap mond az első századokra visszamenő szokás szerint, fokozatosan rögzítődött mai formájában. Rómában aránylag elég gyorsan egyetlen formulában állapodtak meg, amelyet kánonnak (szabálynak) neveztek el. Keleten viszont különböző hivatalos szövegeket őriztek meg az „anafora“ (felajánlás) általános neve alatt. A szentmisének ez a központi nagy hálaadó imádsága a mai előírások szerint négyféle változat szerint végezhető. Az első, a régi római kánon másfélezer év óta alig változott, a három új kánon az ősi anaforák nyomán készült. A római kánonnak, minden tiszteletreméltósága mellett — olyan mint egy ősi patinás épület, — különösen mióta a nép nyelvén hangosan végezzük: egyre inkább kitűntek gyengéi is. Hosszadalmasnak, tőlünk távolállónak érezzük, különösen a Rómában tisztelt szentek hosszú felsorolását (most elhagyható). A három uj kánonnak közös vonása, hogy mindegyik rö- videbb az eddiginél. Wem azért, hogy gyorsabban végezzünk a misével, hanem, hogy nyugodtan, érthetően, igehirdető és hálaadó jellegének megfelelően végezzük. Erre céloz az új kánonok megjelölése is: a túlságosan jogászi ízű kánon helyett egyszerűen „prex eucharistica“-nak, vagyis hálaadó imádságnak nevezzük. Bármennyire is különböző az új kánonok kifejezési módja és egymáshoz való viszonya (a rövid 2. kánon nem más, mint a 2. századbeli szent Ipoly féle anafora modernizálása, a terjedelmes 4. pedig egészen keleti jellegű), mindegyikben könnyen felismerhetjük az eucharisztikus ima lényeges elemeit. Ezek: 1. hálaadás a teremtés és megváltás jótéteményeiért. A prefációval kezdődik és a doxologiában fejeződik be. 2. Az utolsó vacsora elbeszélése és az átváltoztatás (nar- ratio és consecratio): a pap Krisztus szavaival és cselekedeteivel az utolsó vacsorát jelenvalóvá teszi. A konszekráció után a pap felszólítja a híveket, hogy ők is hirdessék hitünk szent titkát. 3. Megemlékezés és felajánlás (anamnesis, offertorium). Az átváltozás után az egyház megemlékezik Krisztus szenvedéséről, dicsőséges feltámadásáról és mennybemeneteléről. Az anamn'ézishez kapcsolódik 31
