Szolgálat 4. (1969)

Tanulmányok - András Imre: A vallásgyakorlat mai krízise és megújulásának iránya

ezt fejezi ki elsősorban) az államjogi formuláknak egyre kevesebb, a hívek közvetlen bekapcsolódásának egyre jelentősebb szerepe lesz a vallásos közösség „közéleti“ szerepének kialakításában. A vallásos közösség közéleti súlyát elsősorban nem közjogi státusa, hanem közvetlen társadalmi hatékonysága, „termékenysége“ adja majd meg. A „keresztény világiasság“-ban élők egyháza annyira a világban élő híveké lesz, az ő közösségükké, az ő ügyükké válik, hogy az egyház nemcsak „alkalmazkodik“ a hívek állapotához, nemcsak „figyelembe veszi“ igényeiket, hanem — ami a közéleti láthatóságát illeti — jórészt csak híveiben fog élni.

Az is valószínű, hogy a „keresztény világiasság“ szerint élő személy nem úgy fogja majd képviselni a vallásosság ügyét, mint mostani katolikus aktivistáink, nem lesz „vezéregyéniség“ a katolikus mozgalmakban, hanem elsősorban hivatásbeli munkájában törekszik majd katolikusként, vallásosságából merített értékek hordozójaként mutatkozni, tehát nem annyira politikai technikával, hanem inkább a személyiség súlyával képviseli a a közéletben az egyház ügyét.

A „keresztény világiasság“ felé való fejlődés befolyással lesz az egyháznak külsőleg, statisztikával mérhető képére. Talán már rövidesen le kell szoknunk arról, hogy százalékban adjuk meg a hívek vallásgyakorlati arányát, s ezzel tápláljuk az illúziót, hogy tulajdonképpen még sok „hívő“ van, csak éppen egy részük nem „gyakorolja“ már vallását. A „keresztény világiasság“-ban gyakorolt vallásosság nehezebben mérhető, mint az eddig nyilvántartott kategóriák. Logikus volna tehát, ha egyrészt a vallásgyakorlat eddig számontartott kategóriái mellé sürgősen besorolnánk a „keresztény világiasság“ inspirálta hétköznapi tetteket (s az új vallás-gyakorlati statisztikákat már ennek figyelembevételével értelmeznők), másrészt, ha ezentúl nem neveznők „hivő“-nek azokat, akiknél nincsenek hitből fakadó tettek. (Nevezhetnénk őket inkább távol-állóknak, akikhez a „hívők“-nek misszionáriusi küldetésük van.)

A jövő vallásgyakorlata és lelkipásztori munkája az eddiginél hatékonyabban fog igazodni a társadalmi adottságokhoz. Egy mezőgazda- sági vidék plébánosa, figyelembe véve különösen a magyar vonatkozásban történt mulasztásokat, a múlt kritikáján keresztül így fogalmazta meg a jövő lelkipásztorkodásnak ezt a perspektíváját:

„Minket papokat úgy bocsájtottak ki a lelkipásztori munkára, úgy is készítettek elő, hogy a még érintetlen, patriárkális formában élő földműves népet vezessük az üdvösség útján. Mondogatták, lesz majd a faluban, községben egy pár tanultabb ember, kevés iparos és kereskedő, de ezek eltörpülnek a túlnyomóan egyszerű nép mellett. Most ennek végei Szinte mindent újra kell tanulnunk, hogy tudjunk valamit tenni a sokrétű társadalommal. És nem vagyunk rá felkészülve!

Eddig a gyárimunkást nem is vettük figyelembe, nem volt hozzá szavunk, ők voltak a „cucilisták“, ami annyit jelentett: elveszett istentagadó. Alig volt közhivatalno19