Szolgálat 4. (1969)

Tanulmányok - András Imre: A vallásgyakorlat mai krízise és megújulásának iránya

két. Viszont egyre nő azok száma, akik elidegenednek az egyháztól, eltávolodnak a vallásos világnézettől. Elmennek még a templomba, de már csak látogatók és nem hivők. Erősen változik, csökkenő tendenciát mutat a „szentségekkel élők“ száma (gyónók, áldozok, stb.). S az aktív hitvallók utánpótlásának biztosítása már most esetleges és bizonytalan. Vannak ugyanis, akik teljesen megszakították kapcsolataikat az egyházzal, ezek a vallásos hit számára elveszettek. És vannak, ki tudja hányán, akiket bizonyos kapcsok még kötnek, de már ők sem biztos „bázisok". Fizetnek ugyan papbért, s ezért igénylik az egyház szolgáltatásait, de nem élnek hitgyakorlatban, nem tartanak böjtöt, az imádkozást gyakran elfelejtik, a szentségeket nem veszik magukhoz és gyermekeik vallásos nevelését sem erőltetik. Az ifjúság jelentős hányada el sem jut így az egyházzal való kapcsolatfelvételig. Ez a társadalmi fejlődés természetes jele: terjed a vallási közöny“. (Heves Megyei Népújság, 1969 aug. 17)

Noha az idézett beszámoló nem tudományos kutatás eredménye, nincs okunk kétségbevonni a riporter által leírt tényeket. Csak éppen a következtetésnek szánt utolsó mondatot nem fedik a tények. Túlságosan könnyen oldotta meg feladatát az iró, amikor a végkövetkeztetésébe nem illő vallásgyakorlati tényeket más összefüggésbe helyezte.

„A nép nagy része csak azért megy ünnepnap a templomba, mert nincs lehetősége máshová menni“ — idéz a nagyfokú templomlátogatásról, egy véleményt, melyet minden további vizsgálat nélkül magáévá tesz. Csupán a plébános rokonszenves egyéniségével hozza összefüggésbe a vallásos közösség alábbi imponáló megnyilvánulásait: „Prédikációjában serkentett a társadalmi munkára, a strandfürdőhöz. És özönlött a nép. Kiprédikálta az ünnepi könyvhét író-olvasó találkozóját ... És az udvaron is alig fértek egymástól az emberek. Propagálta prédikációjában a véradást, s annyian kínálták vérüket, mint még soha és ment, vért adott maga is.“

Az író nyilván úgy véli, hogy a közösség javára végzett társadalmi munka, egy összejövetelen való részvétel, a véradás, nem lehet egyúttal vallásgyakorlat is. A „vallásos ceremóniák“ közé ezek nyilván nem tartoznak, de éppen a zsinat hangsúlyozta nagy nyomatékkai, hogy vallásgyakorlatunk nem merülhet ki a hagyományos formákban: a szentségi életben, liturgiában és privát áj tatosságokban. A „keresztény világiasság“ dokumentuma, az „Egyház a modern világban“ zsinati kon- stitúció teljesen ennek a felhívásnak van szentelve.

Az a gondolat, hogy a mindennapi életet kell (a maga gazdasági, szociális és kulturális problémáival együtt!) a vallásosságnak áthatnia, egyidős az egyházzal. Ezért foglalkoztak „Istennek szentelt“ személyek ezren és ezren betegek ápolásával, foglyok kiváltásával, szegénygondozással, tanítással vagy éppen hídépítéssel; csupa olyan tevékenységgel, melyet némely állam néhány évtizede büszkén és kizárólag „állami feladatnak“ könyvel el.

Nyílván se a közéletnek, se a vallásosságnak nem volna előnyére, ha például a hídépítés és a vallásgyakorlat összekapcsolása ma is társadalmi szükségesség volna s az emberen való segítés lehetősége ma is ilyen alapvető gazdasági-technológiai kérdéseknél horgonyzódna le. A

15