Szolgálat 4. (1969)
Tanulmányok - András Imre: A vallásgyakorlat mai krízise és megújulásának iránya
4) Az átmenet nehézségei Ha valaki kicsit, is történelmien gondolkodik, két dolgot nem hagyhat figyelmen kívül. Az egyik, hogy új szellemi irányzatok csak hosszas előkészítés után lépnek fel, nem máról holnapra. A másik, hogy fellépésük, sőt hivatalos elismertetésük után is jó időbe telik, amíg átmennek a gyakorlatba. Az előbbiekben megpróbáltuk felvázolni, milyen összetevők alapján alakult ki a közösséget központba állító vallásosság gondolata, most szólnunk kell néhány szót az átmenet problémáiról. Akár akarjuk, akár nem, a megszokott formák, a kialakult értékelés, a kitaposott gondolati ösvények szívósan követnek minket. Vallásos nevelésünknek egykor klasszikus jelszava: ,ne törődj azzal, mit csinál a világ, fontos, hogy a te lelkiismereted tiszta legyen' — még mindig meghatározza vallási életünket, noha elvben talán már fenntartásaink vannak e jelszó általános érvényéről. Az új lelkiség azt hangoztatja: felelős vagy azért, mi történik embertársaddal. A mondat ismerős már régóta, de lássuk egy példán, milyen új hangsúlyt kap ez ma: valaki kijelentette, hogy számára a bűn körülbelül azt jelenti, hogy meg tudunk enni egy jó ebédet anélkül, hogy az éhhalállal vívódó biafraiakra gondolnánk. A kijelentés a mi fülünknek még szónokinak hangzik, nem értjük. Pedig aki mondta, nemcsak komolyan gondolta, hanem tényleg így is érzett. A különbség a kétfajta felfogás között kézzelfogható. Sokan nem látják, hogyan történik majd az „Isten népé“-vé fejlődés, nem látják a lépéseket, melyek ebben az irányban történtek, legalább is nem így látják a reformokat és szinte csak bírálni tudják az egyházban végbemenő fejlődést. Borúlátó jóslataiknak se szeri, se száma. A fejlődést általánosan megkérdőjelezik, a zsinatot lényegében elutasítják. Ez is az átmeneti korszak jelensége. Érthető az óvaintés szándéka a „konzervatívok" részéről egyrészt azért, mert nem minden reformkísérlet vezetett elfogadható eredményre, másrészt mert ők sokszor alapjában véve nem annyira a fejlődést akarják megakadályozni, mint inkább a régi formákban önmaguk azonosságát védik, ők ugyanis már nem képesek az egyszer formába öntött belső tartalmat új, nekik már nem „testhez álló" formába önteni. A „konzervativizmus" utóbbi vonását a reformok bevezetésénél figyelmen kívül hagyni méltánytalanság lenne sokszor éppen a vallásukat hűségesen gyakorló hívekkel szemben. A reformok oldalán elkövetett intolerancia, a múlt formáinak és e formák képviselőinek diffamálása amúgy se volna szolgálat a vallásgyakorlat reformja érdekében. Az átmeneti állapot nehézségei közé tartozik, hogy vallásgyakorlatunk ma használatos formái között aránylag kevés az olyan, mely elő12