Szolgálat 4. (1969)

Könyvszemle - Szabó Ferenc: Isten barátai (Weissmahr B.) - J. Laplace: Le prétre a la recherche de lui méme (Szabó F.)

identitásukat. A szerző már vagy húsz év óta ad papoknak lelkigyakorlatokat, rekol- lekciókat. Könyve személyes tapasztalatait összegezi: számtalan lelki beszélgetés, sokrétű személyes kapcsolat gyümölcse.

„A pap helyzetét, a papság természetét gyakran tanulmányozták, bőven elemezték. A kérdések özönében, a közvéleménykutatás és a felvetett problémák kavargásában a pap tanácstalan marad. Nem tudja, mi a közvetlen teendő; kétségbevonja hivatását is. Felveti a kérdést: vajon hiába élt annyi éven át, hiába szentelte életét az áldozatos feladatnak? Túl kell jutnunk a közvéleménykutatásokon, az elméleti szintéziseken, a különböző felméréseken, bármennyire is fontosak ezek a munkák. Segítsük a papot, hogy szembenézhessen a mával, amely változik és amely még ismeretlen jövőt hord méhében, hogy újra megtalálja szétesőben lévő belső egységét. Meg vagyok győződve arról, hogy ezt az egységet csakis úgy lehet újra megteremteni, ha a pap állandóan megtér önmagához, ha elfogadja önmagát, a kort, amelyben él, éspedig mindezt teljes hittel teszi. Kettős megtérésről van tehát szó: az emberinek és a kegyelemnek összhangba hozásáról. Ezt tartják szem előtt ezek a lapok is: kiindulva a jelenkori válságból, meg akarják mutatni e kettős megtérés szükségességét és elemezni azokat a tényezőket — a természet és a kegyelem kettős szemszögéből —, amelyek a megteremtendő belső egységbe beépülnek“. (10. lap.)

P. Laplace könyve három részre oszlik: az első rész leírja az új papi típust, jellemzi a mai szellemi válságot (tehát az ember és a hivő válságát), majd pedig a Zsinat fényében megjelöli a megújulás útját. A második rész alaposabban tárgyal az emberről: a szabadság, a szerelem (cölibátus és házasság), az apostoli munka, a szellemi élet és a világhoz való viszony kérdései képezik az egyes fejezetek témáit. A harmadik rész a természetfeletti életről szól. A hitből való élet, a lelki élet, a lelki érettség, a lelki szabadság és az utolsó próba (a halál) kérdéseire keresnek választ e rész fejezetei.

Lehetetlen összefoglalni két oldalon e gazdag könyv tartalmát. Inkább ízelítőt szeretnénk adni az egyik fejezetből, hogy a franciául tudók kedvet kapjanak elolvasásához. A lelki életről szóló fejezetet mutatjuk be vázlatosan.

Miként minden embernek, a papnak is problémát jelent a hit. Hiszen az élő hit a Lélek adománya: a természetes ember képtelen hinni. De a hitet táplálnunk, óvnunk, ápolnunk kell. Milyen eszközökkel? Erre a kérdésre keres választ a lelki élettel foglalkozó fejezet. Sok keresztény szemére veti manapság a papoknak, hogy nincs lelki életük. Az imádság — mondják — nem érdekli őket. Egyesek még elméletileg is igazolni akarják, miért hagyták el, azt bizonyítva, hogy elég a cselekvés, a testvérek szolgálata. Ha valaki lelki tanácsot kér tőlük, nem értik miről van szó. Igazak-e ezek vádak? Mennyiben? A mai papnak valóban nincs igénye a lelki életre, valóban nem érzi szükségét az imádságnak? Mindenekelőtt a fogalmakat kell tisztázni, hiszen Jelki élet“, „lelkiség“ elkoptatott szavak, s talán éppen a kontesztálás jelzi, hogy a papok valami autentikusabbat akarnak belső életükben.

A lelki élet az összes természetes és kegyelmi energiánknak latba-vetése, hogy megtalálva Isten akaratát, követve a Szentlélek indításait és felhasználva adományait. Istent szolgáljuk testvéreinkben. Ha így fogalmazzuk meg a lelki életet, bizonyára igen sok pap egyetért velünk. A lényeg az, hogy megtaláljuk Isten akaratát, pontosabban hivatásunkat. Ha teljesen hivatásunknak adjuk magunkat, megtaláljuk a belső egységet és a békét. Ennek különböző módjai, eszközei vannak. Mindenekelőtt szükséges a csend, az elmélkedés, az imádság. Klasszikus módszerek. Amikor a magányba vonulunk és ott keressük Isten jelenlétét, nem menekülünk a világtól, nem mondunk le emberi feladatainkról, hanem éppen igazabban és teljesebben akarunk Istennek és testvéreinknek szolgálni. Az Isten akaratának követéséhez szükségünk van továbbá aszkézisre, lemondásra, önmegtagadásra. Másszóval: rendet teremtünk önmagunkban, hogy ne a hangulatok és az ösztönök játékszerei legyünk, hanem a lehető legnagyobb szabadsággal mi magunk határozzuk meg önmagunkat. Az aszkézis módozatai, formái változnak a korok szerint, de önmegtagadás nélkül nincs lelki élet, nincs egyszerűen keresztény élet. Végűi: legyünk türelemmel, tudjunk várni: a kísérletezés, tapasz103