Szolgálat 4. (1969)

Eszmék és események - Magyar Ferenc: Bárdos Lajos 70 éves

szeresse Tantárgyát. Ez az egyedüli titka annak, hogy aki valaha is tanítványa volt, azt egy életre elkíséri egyéniségének szuggesztív hatása. Egyik volt tanártársa, Bartha Dénes írja erről ünnepi megemlékezésében, a Muzsika szeptemberi számában; „Legjobb, tudnivágyó diákjaink sokszor illegálisan, más órakötelezettséget vagy éppenséggel szórakozást félretéve, lelkes buzgalommal készültek és igyekeztek a Bárdos-órákra.“ “"Ezzel a tantárgyat és tanítványt egybeölelő szenvedélyes szereteté- vel indult el pályája kezdetén a városmajori templom kántorkarnagya, hogy tanára legyen az éneklő magyarságnak és tanára az egyházi muzsikának is. ő tanította meg nálunk újra szépen énekelni a gregoriánt és a gregorián fegyelmezettségével népdalainkat, uniszónó templomi énekeinket. ő tanított meg régóta kallódó egyházi énekeinkből remekműveket formálni. Mások elhaladtak mellettük, az ő kezében ezek a gyakran igen kicsiny témák új erőre kaptak s mélyről feltörő szépségükkel, szenvedélyes, fekete lobogásukkal a régi, nyugati nagy mesterek karénekeinek szintjére emelték a mi öreg kantuáléink sok darabját, mint a .Nyújtsd ki mennyből' . . . vagy a .Világmegváltó Jézus' kezdetű énekünket.

Sokszor voltam tanúja, amikor kicsiny egyházi énekkarokból rögtönzött egyesített-kórust vidéki templomi énekkarok találkozóján. Máskor a Bazilikában, vagy Máriaremetén a fővárosi énekkarok cecüiás ünnepségén. Az azelőtt soha együtt nem énekelt emberek — városiak, falusiak, fiatalok és idősebbek — találnak ilyenkor egymásra a kórus fegyelmezettségében, érzelemben, valami időtlen szépség varászlatában. Legutóbb a bajai nagytemplomban láttam Bárdost így a kalocsai egyházmegye énekesei között. Néztem az arcát, melyen a felhangzó énekek ujjongása, öröme, vagy zokogása, az átélések oly széles skálája tükröződött. Egyszerre oly fiatalnak tűnt! Nem igaz, hogy 70 éves.

A valóban nagy mesterekre jellemző, hogy amikor már megépítették életművüket, van még erejük és a nagy ügyek előmenetelére vigyázó felelősségük ahhoz, hogy félretéve egyéni ambíciókat, dicsőségvágyat, belekezdjenek olyan mű megalapozásába is, melyről eleve tudják, hogy azt már be nem fejezhetik. S akkor szerényen, de igen nagy boldogsággal és szeretettel a szívükben, egy kicsikét félreállnak; nézik a tanítványok munkáját és gyönyörködnek benne. Soha nem irigykedve még arra a tanítványra sem, akinek a keze munkáján idejekorán meglátszik, hogy méltó lesz mesteréhez. Ritkán mutatkozó jele ez az emberi, főként pedig az alkotói nagyságnak. Kivételes emberi érzés a tanítványok tudásában gyönyörködő öröm. De a legnagyobb és legnemesebb emberi érzések világába tartozik. Van benne valami a Teremtő és a teremtményeiben mindig tovább alkotó Isten öröméből. Megállni néha és visszatekinteni, látni, hogy amit alkottunk, az jó. És jó az is, amit tanítványaink az igazi teremtés és továbbteremtés szakadatlan láncolatában alkotnak.

99