Szolgálat 3. (1969)
Teremtés és fejlődés - Fejlődés
szól. Azt olvassuk, hogy Isten agyagot vett a földből, belőle alakot formált úgy, ahogyan a fazekas agyagból mindenféle használati tárgyat gyúr, vette ezt az alakot és orrlyukaiba életet lehelt. „így lett az ember élő lénnyé“. Ebben a képben hármas kijelentést ismerhetünk fel. Először: Isten az embert nem semmiből, hanem anyagilag a világtól függően teremti. Hogy milyen fajtájú ez — az „agyag“ kifejezéssel illetett — anyagi függés, arról itt nincsen szó; ez az agyag éppúgy egy már meglévő, magasfejlettségű állati test is lehetett. Ami azonban itt teológiailag fontos, az az alapvető földhözkötöttség, az ember „beágyazottsága“ a világba. — Másodszor: bár az ember ennyire bele van ágyazva a világba, mégis gyökeresen más, mint a többi teremtmény; Isten mintegy „sajátkezűig“ teremti, hogy partnerévé tegye: ezzel az embernek közvetlen Istenhez való viszonya jut kifejezésre. Ezt az Istenhez való kötöttséget azonban földhözkötöttségének állapotában kell megélnie és megvalósítania. — Harmadszor: ez a közvetlen kapcsolat Istennel, amely az embert minden más teremtménytől megkülönbözteti, abban leli magyarázatát, hogy az ember mintegy Isten leheletét hordozza magában, tehát szellemi, vagy más szóval: világot és állatot egyaránt felülmúló teremtmény. Földhözkötöttség, Istenhez kötöttség, szellemiség: ezek — úgy látszik — ennek a teremtéstörténetnek legfontosabb mondanivalói. Minden más a közlés módjához, az elképzelési sémához, a beöltöztetéshez tartozik: tehát a közlési tartalom a kultúrkörhöz kötött elképzelések segítségével konkrétizálódik. Ezt a három lényegi tényt minden vallásos ember minden élethelyzetben megtapasztalhatja. Hasonló módon lehetne a világ kezdetére vonatkozó többi beszámolót is (a világ megteremtése, a hatnapos teremtés, az első asszonynak megteremtése Ádám oldalából, a paradicsomi ősállapot, az eredeti bűn elkövetése) megszabadítani irodalmi-elképzelési öltözéküktől és leredukálni közlései tartalmára. Csakhogy ez túl messzire vezetne. Egy azonban már most világos: az így felfogott teremtéstörténet semmiképpen sem mond ellent az evolúció természettudományos elméletének, — éppen ellenkezőleg! Ez a tapasztalat rejlik abban a szintézisben, amelyet Teilhard de Chardin alkotott a fejlődéselmélet és a keresztény hit kapcsolatáról. Teremtés és fejlődés nem ellentétes valóságok Teilhard de Chardin számára. A fejlődés konkrét struktúrája nem más, mint Isten teremtési aktusának az ember felé fordított része. A teremtés tehát nem kész világba dobja bele erővel a dolgokat, hanem az egyes alakzatokat hagyja felemelkedni és létrejönni a lét öléből. S ez a fejlődés egészen az emberig megy, sőt még azon túl is. Teilhard számára a kozmosz fejlődési folyamatot jelent, amely évmilliárdokon keresztül fokozatosan és mind előbbre tapogatózva, az anyagnak folytonos komplikálódása és benső76
