Szolgálat 3. (1969)
A keresztények reménysége - A remény jövője
telmet adjon Istennel való örök együttlétünk boldogságáról, Krisztus az ö kinyilatkoztatásában — mind az evangéliumokban, mind pedig a Titkos Jelenésekben — gondosan kerüli a szomorúság és levertség képeit. A mennyország szenvedés-nélküliséget jelent. Ez az újszövetség egyik vissza-visszatérő gondolata, valahányszor az örök dicsőségről beszél. Az üdvözültek „vigasztalást nyernek“, beteljesülést; Isten maga törli le szemükről a könnyet. Halál nem lesz többé, sem szomorúság, sem jajgatás, sem fájdalom, sem fáradság. Nem fognak többé éhezni és szomjazni. A nap nem égeti őket, sem a tűz heve. Az üldözöttek bírni fogják a mennyet. A kinyilatkoztatás egyik képet a másikhoz fűz, hogy örök megajándékoztatásunk végtelen örömét teljes egyszerűséggel hozza közel emberi tapasztalatainkhoz: „Beteljesedett ... Én a szomjazónak ingyen adok az élő vizek forrásából — Én Istene leszek, s ő az én fiam.“ — Krisztus a győzőt meg fogja vallani Atyja és az ő angyalai előtt. — Az igazak vele együtt fognak Isten trónján ülni. — Az üdvözültek fehér ruhát és koronát kapnak; a világot fogják megítélni; ragyogni fognak, mint a nap; Isten a hajnalcsillagot adja nekik. — A boldogság képei ezek, a tisztaság, a világosság, az élet képei; olyan képek, melyeket a legegyszerűbb ember is megért és mégis — mélységes szimbolikájukkal — meghaladnak minden kimondhatót. Melyik teológus értékelte már ki ezeket a képeket: ülni az Isten trónján, a világ felett ítélkezni, napnak és fénynek lenni, a fenség koronáját viselni, bírni a hajnalcsillagot? A bibliai képek kiegészítéseként álljon itt egy idézet Abbé Arminjon- tól. Lisieux-i Kis Szent Teréz, olyan szent, aki teljesen a hite által megtapasztalt mennyország közelében élt, első és felejthetetlen benyomását a mennyországról ennek a szövegnek olvasásakor szerezte: „És a hálás Isten azt mondja majd: most én vagyok soron! Hogyan is válaszolhatnék másként azokra az adományokra, melyekben barátaim önmagukat áldozták fel, minthogy fenntartás nélkül önmagamat ajándékozom nekik? Ha a teremtés jogarát kezükbe tenném, ha fényem özönébe öltöztetném őket, mindez sok volna; sokkal több, mint amennyit kívánni vagy remélni mertek volna. Ez azonban nem lenne szívem végső len- dülése. Többel tartozom nekik, mint a paradicsommal, többel, mint a tudás kincseivel: életemmel, lényegemmel, örök és végtelen lényemmel tartozom nekik. Ezért szükséges, hogy lelkűk lelke legyek, hogy átitassam és áthassam őket istenségemmel, ahogyan a tűz átizzítja a vasat. Amennyiben leplezetlenül megmutatom magam nekik, szemtől szembe egyesülnöm kell velük úgy, hogy megvilágítja és áthatja őket fenségem és kisugárzik létük minden pórusából, hogy megismerjenek engem úgy, ahogyan én ismerem őket, és igy maguk is Istenné legyenek“. Itt válik világossá: a mennyország legnagyobb ajándéka maga Isten — és mégis a teremtmények közvetítésével jut el hozzánk. „Isten lesz — számunkra — minden mindenben“. Az örökké szolgálatunkra álló 56
