Szolgálat 3. (1969)

A keresztények reménysége - Reménységben szenvedni

felebarátja baját; s az ilyen ember még akkor is keresztény, ha soha nem is hallott talán „Isten“-ről és „Krisztusiról. Isten teremtési gesztusa a világ kezdete óta ez: védeni, oltalmazni, sebzéseket elkerülni, okozott sebeket bekötni. Minél jobban igyekszünk visszaszorítani embertestvéreink szenvedését, annál közelebb kerülünk Isten szívéhez, annál több fény és remény árad szét a földön. Az irgalmasság az érzésnek és megvalósulásnak az a közege, amely emberestvéreinkben reménykedő egzisztenciát hoz létre. Hogy mire kötekezhet az irgalmasság parancsa, azt a János-evangélium egyik jelenetéből olvashatjuk ki.

„Jézus egy alkalommal fölment Jeruzsálembe. Van Jeruzsálemben a Juhkapunál egy fürdő, melynek héber neve Beteszda. öt oszlopcsarnok áll mellette. Ott igen sok beteg, vak, sánta és béna feküdt, s a víz mozdulására várt. Az űr angyala időnkint leszállt a tóra és fölkavarta a vizet. Aki ezután elsőnek lépett a fölkavart vízbe, meggyógyult, bármilyen betegségben sínylődött is. — Feküdt ott egy ember, aki már harmincnyolc esztendeje volt beteg. Mikor ezt Jézus fekve látta és megtudta, hogy már oly hosszú ideje szenved, megkérdezte: ,Meg akarsz gyógyulni?' ,Uram, felelte a beteg, nincs emberem, aki levinne a fürdőbe, mikor felkavarodik a víz. Mire odaérek, már más lép be előttem.’ Jézus erre így szólt: .Kelj föl, fogd ágyadat és járj!’ Az ember azonnal meggyógyult, fogta ágyát és járni kezdett“ (Jn 5, 1-8).

Ez a történet a keresztény irgalom lényegébe vezet be bennünket. Az emberi lét legszörnyűbb élményei közé tartozik ez a panasz: „Nincs senkim!“ A szenvedő tehát elsősorban nem segítséget, hanem embert, egy másik személyt kíván. Amíg van valaki környezetünkben, befolyási körünkben, akinek azt kell mondania: „nincs senkim“, addig még nem vagyunk becsületes keresztények. Az irgalmasszívű ember számára jóbarát minden idegen, minden kitaszított és otthontalan. Egy mindazzal, ami a szenvedőben kínjai hatására történik: szorongatottságával, kilátástalanságával, az életére ráboruló sötétséggel. A szeretet — keresztény mivoltunknak ez a lényegi aktusa — nem más, mint az a szándék, hogy a szeretett személlyel tevőleges hűségben létegységet alkosson és benne minden szenvedésen, sőt a halálon keresztül is kitartson. Éppen ezért igazi vigaszt csak ez a szeretet tud nyújtani.

A vigasztalónak először szenvedővé kell válnia — és ezt a szeretet hozza létre —, ha a másik embert egyáltalán meg akarja érteni. Ha így mondja ki a vigasztaló szavakat, akkor azok már nem „kívülről“, hanem „belülről“, magának a szenvedőnek leikéből jönnek. Itt már nem egyszerűen „a“ szenvedésről van szó, hanem a „te“ szenvedésedről, amely az egymásiránt érzett szeretetből a „mi“ szenvedésünkké lett. Aki azonban így, megélt együttszenvedésével mer vigasztalni, annak magára kell vennie önátadásának következményeit is: „teremtő

48