Szolgálat 3. (1969)
A keresztények reménysége - Reménységben szenvedni
REMÉNYSÉGBEN SZENVEDNI Ebben az elmélkedésben az emberi élet egyik legkínzóbb problémáját szeretnék felvetni: hogyan birkózhat meg a keresztény a szenvedéssel? A szenvedés misztériuma alapvető kihívást jelent a keresztény gondolkodás, a keresztény kérdésfeltevés és elnémulni-tudás ellen. A szenvedés kemény valóságát nem szabad egyszerűen „kidisputálnunk“ a világból. Magát a feleletet is meg kell szenvedni, — szenvedésünknek egy darabjává kell lennie. „Mondd meg nekem, mit tartasz a szenvedésről, és megmondom ki vagy“ — és azt is, hogy mennyit szenvedtél. Abban, hogy hogyan gondolkodik valaki az emberi szenvedésről, a lét mélysége tárul fel és világosan megmutatkozik az élet kérdéseinek megoldása. Kérdésünkre a kereszténység sokrétű választ tud adni. Hogy helyesen felelhessünk, mindenekelőtt két alapvető igazságot kell megfontolnunk: A kereszténynek alapvető, minden egyéb magatartást is meghatározó beállítottsága az élettel és így a szenvedéssel szemben is: a remény. Konkrétebben: a lét miatt érzett öröm. Ez talán a legnehezebb tanűság- tétel mindazok között, amelyeket az élet a hivő embertől megkíván. Az öröm azonban a keresztény élet „spiritus principalis“-a, „uralkodó szelleme“, az „örömhír lelke“. Az őskeresztény közösség számára Krisztus az „élet szerzője“, „az elhúnytak elseje“, „az új teremtés kezdete“, „az első gyümölcs“, „az új világ alapja“ volt. A Megváltónak ezek a — ma már részben feledésbe merült — újszövetségi jelzői Krisztust mint „az élet fejedelmét“, mintegy az egész teremtés „kalauzát“, az egyetemes átalakulás „oszlop“-át ünnepük. Krisztusnak ez — a keresztény érzésvilágban (a „keresztény lélekben“) elfoglalt — kozmikus helyzete alapozza meg tiszteletünket a teremtményekkel szemben, az élet nagyra- értékelését, az összes teremtménnyel való együttérzést, más szóval: egy egyetemes „jóakarat“-ot. Krisztus feltámadása után az élet már nem vallhat kudarcot: az élet végérvényes alapot nyert a Megváltó átszellemült testében; végtelen értéket kapott, át van mentve az örök beteljesülésbe. Minden teremtményben egy bizonyos mélység tárul fel, amely nem más, mint a mennyországnak egyik dimenziója. A mindent átható örömnek ebbe az alapvető magatartásába kell beleágyaznunk azokat a tapasztalatokat is, amelyeket a halállal és a szenvedéssel kapcsolatban szereztünk, ha és amennyiben keresztény módon akarunk rajtuk elgondolkodni és akarjuk őket legyőzni. A lét miatt érzett öröm okozza a keresztény emberben azt a finom és csendes higgadtságot, amelyet helyesen a „gondviselés“ fogalmával 45
