Szolgálat 3. (1969)
A keresztények reménysége - A remény próbaköve
Az erényes ember egzisztenciájának ez a tanúságtevö átlátszósága önzetlenségből fakad. Ez minden „erényes" életmegvalósulásnak, minden reményben horgonyzó életnek mértéke és mércéje. A szívnek jósággá átalakult önlegyőzése, az emberekkel való érintkezésnek előkelősége és finomsága, az idegenszerű létben a nagy iránti fogékonyság. Ez a magatartás csak abban az emberben valósulhat meg, akinek életmegnyilvánulásai „eZ-fordulnak“ a saját éntől, akinek élet- és élménycentrumában a másik ember, s nem a saját én áll. Az ilyen ember magába száll és elajándékozza önmagát; nem „számít" folyton, és mind nyíltabbá lesz ebben az „érdektelenségben", nem néz folyton vissza önmagára, hanem teljesen beleveti magát a testvér szolgálatába. Legbenső és tulajdonképpeni „önmagunkkálevésünk" így nem más, mint önzetlenség. Benne valósul meg az a befogadóképesség, amelyet Krisztus felejthetetlen követelményeiben „lélekben való szegénységnek" nevez, és amely egyedül képes arra, hogy az élet végén teljesen „üres kezet" nyújtasson velünk Isten felé, hogy Benne a teljesség teljét, a mennyet, mint meg nem érdemelt ajándékot elfogadjuk. A konkrét reménynek ezt a feltünésnélküli, de az ember és a világ életét a mennyország beteljesülésébe „ragadó" magatartását, amelynek lényegét létaktussá vált önzetlenségként ismertük meg, állandóan fenyegeti valami életünkben. Talán nem annyira az Isten elleni lázadás tettei és cselekedetei, nem az egyes „bűnök" válnak számára fenyegetővé, sokkal inkább egy különös, szinte észrevétlen lecsúszás a nemsajátosba, amelynek — kísérletképpen — itt az „élet bűne" nevét szeretnék adni. A lét lassan áthatolhatatlanná és keménnyé, oldódó- és befogadó- képesség nélkülivé válik bennünk. Minden egyes, a mélységbe vivő kis lépésnél az ember mindig azt mondhatja magának, hogy ezek a cselekedetek jogosak, jók, sőt keresztény szempontból kívánatosak. E benső szétbomlás közben azonban lassan olyan ember jön létre, aki kielégül önmagával, sikereivel és szokásaival, aki saját kis bajainak ápolásában éli ki magát, aki már nem tud még nagyobb beteljesülésről álmodni, aki mindig attól fél, hogy nem kap meg valamit, aki már nem tudja önmagát elajándékozni: ez a remény nélküli egzisztencia. Az egzisztenciális elborulásnak ez az állapota úgy jöhet létre, hogy az illető nem is követ el „regisztrálható" nagy bűnt. Az „élet bűne" nem drámai, nem titáni valami, csupán kicsinyes önzés a mindennapi életben, sebző rosszakarat, elhamarkodott ítélet, türelmetlenség, durvaság az érintkezésben, képtelenség arra, hogy másokat meghallgasson, hogy másokat szóhoz juttasson, más hibáinak kibeszélése, a mások lelki élete iránti tisztelet hiánya, szeszély, időpocsékolás, belső restség. Minderre és még sok másra kellene gondolnunk, ha az élet bűnéről, a „reménytelenség bűné"-ről beszélni akarnánk. Egy „halálos bűn" elkövetése 38
