Szolgálat 3. (1969)

A keresztények reménysége - Reményben való gondolkodás

lem és aggódás óceánján — talán egy örökkévalóságon — keresztül azok, akiket annyira szerettünk? Van még ebben az életben egyáltalán valami ígéretes? Milyen Isten az, akinek ilyen megaláztatások árán ki vagyunk szolgáltatva?!“

S a kérdések így mennek tovább, igy dolgoznak bennünk, s igy zavarják biztonságunkat. Annyira eluralkodnak rajtunk, hogy hitünk ingadozni kezd, hogy bolondoknak tartjuk önmagunkat, ha továbbra is hiszünk. De éppen a megdöbbent, kétkedő és kereső kérdezésnek ez a keserűsége, — éppen ez a titkon való elgondolkodni-tudás, a reményben való gondolkodás előfeltétele. A kérdezésre való állandó ösztönzés igazi kiválasztottságot jelent: kegyelem is, feladat is egyszerre. Mint valamiféle végzet, olyan érthetetlen és mégis bizalmatkeltő hatalomként nehezedik ránk. A tudattalan mélyéből száll fel bennünk. Olyan, mint a szeretet: belső szükségesség, önként magunkra vállalt kényszerűség, amely az embert — ha egyszer megtapasztalta — teljesen hatalmába keríti és nem ereszti el többé. így az a belátás is, hogy a lényeget, a lényegileg megválaszolhatót illetően nincs véglegesség, vagyis a kétség is hozzátartozik az ilyen egzisztencia lényegéhez. A keresztény gondolkodónak minden válaszra a lelkét kell rátennie. És még akkor sem tudja, igaz-e felelete. Néma imája mindig ez marad: „Uram, hiszek, segíts hitetlenségemen!“

Ezzel egyben a „reményben való gondolkodás“ másik alapfeltételét is érintettük: az elnémulni-tudást. A kinyilatkoztatás, keresztény szemlélődésünknek „tárgya“ nem hézagnélküli rendszer, hanem sors. Az ember sorsa Istennel és — ez Krisztusban válik világossá — „Isten sorsa“ is az emberrel. Ehhez még azt is meg kell fontolnunk: Isten csak annyit nyilatkoztatott ki, amennyi elegendő arra, hogy reménnyel eltelve meg merjük tenni a következő lépést a sötétségbe, bízva abban, hogy az Ö fénye továbbra sem fog kialudni számunkra. Isten mindent kinyilatkoztatott, ami segít bennünket ahhoz, hogy a mennyországba juthassunk. Mindezt, de csak ennyit. A kinyilatkoztatás sok kérdésre egyáltalán nem is ad választ. Isten egyszerűen szeret bennünket, egészen a keresztig. Ez az önmagát feláldozó szeretet Isten végső „kinyil- vánulása“; s egyben annak kinyilatkoztatása is, mit nem adott meg Isten a kinyilatkoztatásban. Sajnos, éppen azok a kérdések a minket legjobban gyötrő kérdések, amelyekre a kinyilatkoztatás nem adott választ. így pl. a szenvedés kérdése, amelyet a Szentírás sehol sem fejt ki „elméletileg“. Jób könyve nem más, mint az embernek elnémulása a szenvedés előtt.

Az emberek gyakran megkísérlik, hogy a szenvedést észérvekkel igazolják, pl.: a szenvedés az élet szempontjából éppen olyan fontos, mint az árnyék és a sötétség a fény számára, ti. hogy a fényt még jobban „kiemeljék“. Ha csak ez a nyomorúságos, elkopott és felületes vá31