Szolgálat 3. (1969)

A keresztények reménysége - Reményben való gondolkodás

REMÉNYBEN VALÓ GONDOLKODÁS

Az imádságos elmélkedésben az ember életének értelmi középpontjára összpontosítja ügyeimét, visszaszorítja a hétköznapok szétszórtságát, felületességét és nyugtalanságát, és engedi magában feltörni a lét alapvető élményeit: az egyedüllét, a remény, a félelem, az öröm, a boldogság, a szeretet és a barátság utáni vágy élményeit. Az ilyen egzisztenciális összeszedettség igazi teljes-személyi élmény. Nem alkot elnagyolt elméleteket a létnek ezen elemi élményeiről, hanem egyszerűen „megéli“ őket. Az elmélkedésben az ember ismét kibányássza a lélek mélyéről azokat az elemi élményeket, amelyeket a hétköznapok zűrzavara eltemetett, s addig küzd, amíg csak meg nem találja a léthez való eredeti viszonyulást. Minden rendszeren, minden iskolás véleményen és megfogalmazáson túl újra megsejti az élet értelmét.

Kiindulva ebből a magatartásból, amely a titokkal való közvetlen kapcsolatból fakad, imádságos elmélkedésben szeretnénk most reményünk isten-emberi forrásain elgondolkodni. A keresztény élet a remény gyümölcse. Lényegében nem más, mint a jövőbe tekintés, a jövőre irányulás, az ismeretlenbe való elindulás, exodus. Krisztus előttünk ment az abszolút jövő titkába. A „valamire való várás“ az életnek az a közege, a létnek az a hangulata, amelyben a keresztény ember megismerkedik hitének tulajdonképpeni tartalmával.

Az üjszövetség üzenete lényegében ez: Krisztusban teljesen új létdimenzió nyilt meg, a mennyország. Ez a mennyország nő és érlelődik Isten gyermekeiben, Krisztus testvéreiben. Ettől kezdve az ember nem érthető meg egyszerűen földön való létezéséből. Isten az embert a mennyországra tervezte, vagyis egy olyan állapotra, amely közel van ugyan, s mégis távol. Mindaz, ami a mennyország előtt történik, az a keresés és tapogatódzás, amely az emberiség és minden egyes ember történetét alkotja, csak születés. A világ a maga teljességében csak akkor jön majd létre, ha az ember átlépte a mennyország küszöbét. A szó igazi értelmében tehát még nem élünk. A lényeget még nem látjuk, nem halljuk és nem értjük. Az élet még nincs „itt“, csak reményként közeledik felénk. A „remény teológiájá“-nak. egzisztenciális előfeltételeit megfontolni, nem jelent kevesebbet, mint felvázolni azt a dinamikát, amely az egész keresztény mivoltot eltölti. Első elmélkedésünkben legyen szabad, rendszertelen egymásutánban, „a keresztény reményben való gondolkodás“ néhány előfeltételét felsorolni.

Az első a kérdezni-tudás. Hogy az ember kitörhessen a puszta „létért való küzdelem“ korlátái közül, ismét és ismét arra kell törekednie,

29