Szolgálat 3. (1969)

Jövőbenézés - A halál mint végső állásfoglalás

kévalósága nem lesz más, mint lényegi kifejtése annak, amit ebben a pillanatban határozott.

Haláláig az ember még nem „birtokolja“ önmagát. Vágyai szüntelenül megelőzik és sohasem tudja őket megvalósitani. Belső szétszagga- tottságban él, ezért képtelen arra, hogy elvégezze azt a feladatot, amelyre lényegében hivatva van. Élete sem tud kifejlődni addig, amig él. Saját lényege mindig megelőzi őt. Tulajdonképpen, a sző eredeti értelmében, még „nincs“; csupán alakulóban van. Ezért marad az ember idegen a világban, idegen az őt körülvevő dolgokkal, személyekkel és eseményekkel szemben. Mindenekelőtt: önmaga számára idegen, s az is marad. Hogy végre igazán „legyen“, a jövőbe veti magát. Ezzel azonban legfeljebb „érinti“ önmagát, de még nem él igazán. Életét nem fejtheti ki, nem képes megélni egy osztatlan jelenben. Csak abban a pillanatban, amelyben nem halad többé „előre“ a mindig egyforma, szétdarabolt jövőbe, csak ekkor valósíthatja meg lényegét. Ekkor feltornyosulnak életének folyamai, és végre „van“. Már nem úgy él, mint a rohanó hegyipatak, hanem úgy, mint a nyugodt hegyi tó, tisztán és mélyen, az egész világ teljességét tükrözi felszínén. Ez a pillanat azonban csak a halálban következhetik be. Egyedül a halálban nincs már „előre“, nincs „tovább“ ugyanabba az irányba, az idő tátongó ürességébe. A halálban olyan élet nyílik meg számunkra, amely folytonos jelenből áll. Csak a halálban éri el az ember lényének totális egységét. Kiszabadul az egzisztenciáját minden oldalról fenyegető korlátokból, és a világnak mélyremutató dimenziójába, a világmindenség szívébe lép.

Ha a halállal kapcsolatos eseményeket képben akarjuk kifejezni, önkéntelenül is a születés jut eszünkbe. A születés a gyermeket erőszakkal ragadja ki az anyaméh szűkösségéből, s a gyermeknek el kell hagynia mindazt, amit addig megszokott, ami védelmezte, s ami annyira otthonos volt számára. „Kiszolgáltatottá“ lesz és teljes pusztulás fenyegeti. De ugyanekkor széles, új világ is nyílik meg számára, új viszonyba lép a világgal; a fény, a színek, a jelképek, a másokkal való együttlét és a szeretet világa ez. Hasonló dolog történik az emberrel a halálban is. A halál erőszakkal ragadja ki őt a világ szűk korlátáiból. Ugyanakkor új, lényeges, egészen a világ széléig terjedő viszonyba lép a világgal. Az ember tehát — egyrészt — valóban „elmerül“, bizonyos értelemben megsemmisül, amennyiben a halál erőszakkal szétrombolja testéhez és a világhoz fűződő viszonyát. Ugyanakkor ez az „elmerülés“ „le-merülés“-t is jelent, lehatolást a világ „gyökeré“-ig, s ezáltal új, kozmikus létviszonyulás jön létre, egy totális jelenlét a világmindenségben. Az a világ„-alj“ azonban, amelyben az ember a halálban elmerül, lényegében nyitva áll Krisztus felé, más szóval: áttetszik rajta minden lét ősalapja. A halál az embert szembesíti mindazzal, amit vágyainak

18