Szolgálat 3. (1969)

Jövőbenézés - Van-e lelkünk?

világi tudatunk segítségével — minden fogalmi sémától függetlenül — mondhatunk, az a következő: az ember az a lény, amely egy állandóan fejlődő vüág évmilliós erőfeszítéséből jött létre; amelyben a vüágmin- denségnek bensőségre törekvő erői egyesülnek; s amelyben az anyag elindulhat az abszolút tudata felé, s ezáltal örök fennmaradását elérheti. Az ember: határtalan belefeszülés a végtelenbe, — ugyanakkor önmagát elhasználó, törékeny lény. A világtól való eloldottság és a világgal való összekötöttség: mindkettő egyszerre! Ez lenne az a valóság, amelyet eddig testnek és léleknek neveztünk? Ha igen, akkor van „lélek“ és van „test“! ügy gondolom azonban, végre meg kell kezdenünk a „nagy egészben“ való gondolkodást, össze vagyunk kötve a világmindenséggel. A világmindenség bennünk „virágzik ki“; bennünk lesz közvetlenséggé, bennünk ér el Istenhez. Bennünk ismeri meg a világ Istent, bennünk szereti vagy — ezt ne felejtsük el — bennünk gyűlöli őt. Ez az a különös valóság bennünk, amelyet évezredek gondolkodói „léleknek neveztek. Remény és veszélyezettség egyszerre.

Elmélkedésünk, sajnos, túl „filozófikus“-sá vált. De csak arra ügyeltünk, hogy megmutassuk: az embert más fogalmak segítségével is meg lehet magyarázni, mint ahogyan eddig megszoktuk. A fontos azonban az, hogy — bárhogyan is fejezzük ki magunkat — egyhez ragaszkodjunk: embernek lenni határtalan nyíltságot és egyben fenyegető korlátoltságot jelent. Nem a jelzőkön, nem szavakon és kifejezéseken múlik, hanem azon, hogy életünkben megvalósítsuk a világmindenség alapvető törekvését: „Mindig közelebb Istenhez“. Ez azonban — sajnos vagy szerencsére (ahogyan éppen felfogjuk) — csak úgy történhetik meg, ha Istenbe halunk „bele“ és így a feltámadás örök dicsőségébe mentjük át azt a világot, amely létrehozott bennünket.

16