Szolgálat 3. (1969)
Jövőbenézés - Van-e lelkünk?
VAN-E LELKÜNK? Nem meglepő, hogy éppen pap teszi fel a kérdést, sőt: hogy egyáltalán fel meri tenni ezt a kérdést? De ma különös időket élünk. Egyszerűen hitünk kényszerít bennünket arra, hogy minden kérdést, alapjaiból kiindulva, újra átgondoljunk, ügy gondolom azonban, a problémát másként kellene megfogalmazni: „Mit is jelent az, hogy az embernél ,külső‘-TÖl és ,belső‘-TÖ\ beszélünk?“ — „Hogyan tapasztalja meg az ember a világban való helyzetét?“ — „Hogyan áll eléje a világ a maga hétköznapiságában és korlátoltságában, de egyben reménységében is, a még-meg-nem-tapasztalt felé mutató nyitottsággal?“ Mindennap tapasztalhatjuk, hogy van bennünk valami, ami szüntelenül áttöri korlátoltságunkat, beszűkültségünket, fáradtságunkat, életünk szűkösségét; valamiféle remény, a mind nagyobb felé való törekvés ösztöne, várakozás. Ugyanakkor a „helyzet szűkösségéibe bezárt lények is vagyunk. Van bennünk valami, amit soha meg nem tudunk valósítani, amit nem tudunk kimondani, sem kifejezni. A filozófia megkísérelte lényünknek ezt a kettősségét — a végtelen felé való nyíltságunkat és ugyanakkor a közvetlen környezetünk szűkösségébe való bezártságunkat — megmagyarázni. Azt mondta: az ember testből és lélekből áll, s azt hitte, ezzel kimerítően meg tudja magyarázni a tapasztalatunkban rejlő feszültséget. Kísérlet volt arra, hogy fogalmakba foglalja az ember mélységes titkát. A tulajdonképpeni kérdést tehát így kellene megfogalmaznunk: „mi rejlik az embernek azon élménye mögött, amellyel egyszerre tapasztalja meg magát végesnek és végtelennek?“ Ha ezt a kérdést új megfontolás tárgyává akarjuk tenni, akkor vissza kell nyúlnunk az embernek legegyszerűbb, mindenki által megtapasztalható és ellenőrizhető tényeihez. Kísérletképpen képzeljünk el egy embert, akinek sikerült — a benne rejlő dinamika törvényei szerint — lényegét születésétől haláláig megvalósítani. Az ilyen embernél kettős életgörbét figyelhetünk meg. Az ember élete „robbanásszerű“ kifej léssel kezdődik. Ez a kifejezés itt nemcsak a testre, hanem az egész emberre vonatkozik, amennyiben ti. élete a „külső“ felé fordul. De mi ez a „külső“? Először is a biológiai erők növekedése, a szervezet kibontakozása és érése, az egyes képességek specializálódása, a tudás kifejlődése, a barátságra való ráébredés, a látókörnek, a világ és önmaga felett való uralkodásnak, valamint a szeretetnek kiszélesbülése. Létünk „belenő“ a világba. S miközben az ember beleveti magát világátalakító feladataiba, a „külsőség“-be, ez a 13
