Szolgálat 2. (1969)

Tanulmányok - Békés Gellért: Az ige szolgálatában

abból, ami e vallásokban igaz és szent, őszinte tisztelettel nézi . . . parancsaikat és tanaikat. Ezek sokban különböznek ugyan mindattól, amit ő igaznak tart és tanít, mégis nem egyszer megcsillan bennük egy sugara annak az Igazságnak, amely minden embert megvilágosít."

Az egyházi tanítás azonban megkülönbözteti az üdvösségnek ezen általános értelemben vett, és a vallások történetével azonosítható történetétől az üdvösség sajátos értelemben vett történetét, amely Ábrahám isteni meghívásával kezdődik s Krisztusban és az egyházban teljesül be. Ábrahámot az isteni gondviselés arra választotta ki, hogy egy nép ősatyja legyen, mely tulajdon vallási történetével előkészíti azt az egyetemes vallást, amelyben a föld minden népe megtalálhatja az üdvösség útját. Ábrahám hitt Isten üdvözítő ígéretének, „s ez megigazulására szolgált". (1 Móz 15,6) A választott nép ennek az isteni ígéretnek és ábrahámi hitnek jegyében születik. Erre az ábra- hámi hitre, az élő és igaz Isten ismeretére, a gondviselő Atya és a végső igazságot szolgáltató Bíró megvallására, s vele az egyetemes üdvösség és a Messiás hívő várására azután Mózes és a próféták tanítják ezt a népet. (vö. IK, 3) Mint a föld minden más népe, a hit és erkölcs dolgaiban ez a nép is „keménynyakú“: története folyamán szüntelen hamis istenek után fut és elleneszegül teremtő Ura és Istene parancsainak. Izrael egész története drámai előképe az üdvözítő szándékú irgalmas Isten és az oktalan, önmaga kényét-kedvót tevő engedetlen ember, az üdvösségre hívó kegyelem és a bűnre hajló szabadság küzdelmének. Ez a küzdelem, mint az emberiség lelki- ismereti drámája, az egész történelmen végigvonul. De pontosan ennek az Izrael egész történetét jellemző küzdelemnek folyamán, az ószövetség történeti eseményeiben és prófétai értelmezésében bontakozik ki teljes mivoltában az üdvösséget hirdető és az üdvösségre hívó isteni kinyilatkoztatás.

4. Az üdvösség története Krisztusban teljesült be.

A választott nép történetében kibontakozó isteni kinyilatkoztatás végső értelme csak a Messiás személyében lesz nyilvánvaló, akiben az üdvösség története beteljesedik. Az ószövetségben Isten „többféleképpen s különböző módon szólt a próféták által", (Zsid 1,1) — a fentiek szerint a bibliai kinyilatkoztatás körén kívül kialakult nagy vallásokat is az illető kultúrkör „ószövetségeiként" foghatjuk föl, amennyiben az egyetemes krisztusi vallás gondviselésszerű előkészítései, — Jézus Krisztusban maga a kinyilatkoztató isteni szó, Isten örök Igéje lett emberré, hogy tulajdon istenemberi személyében nyilatkoztassa ki az Atyát és az ö szándéka szerint vigye végbe az üdvösség- szerző isteni művet.

„Jézus Krisztus, a megtestesült Ige .emberekhez emberként küldve', ,az Isten igéit beszéli1 (Jn 3,34), és az Atyától rábízott üdvösségszerző müvet viszi végbe (vö. Jn 5,36; 17,4). Aki őt látja, látja az Atyát? is (vö. Jn 14,9). Tehát ő fejezi be és teszi tökéletessé a kinyilatkoztatást már a puszta jelenlétével, önmaga kinyilvánításával, szavaival és tetteivel, a csodajelekkel, főleg azonban halálával és halálból való dicsőséges föltámadásával, végül pedig az

8