Szolgálat 2. (1969)
Eszmék és események - T. I.: Jean Villot lett az új bíboros-államtitkár
ESZMEK ES ESEMENYEK JEAN VILLOT LETT AZ ÜJ BÍBOROS-ÁLLAMTITKÁR Jean Villot kardinális államtitkári kinevezése meglepetést keltett a római kúria köreiben is, jóllehet az elmúlt három év — mindössze ennyi ideje folyik a kúria nemzetközivé alakítása — sok és váratlan kinevezéssel szolgált. Az olasz laikus sajtó pedig nem leplezett érzékenykedéssel reagált a kinevezésre: a franciák vatikáni térfoglalásáról lehetett szomorú hangú kommentárokat olvasni. Aki viszont közelebbről ismeri e személyt, reménységgel tekint a változásra. Vilfot kardinális ma 64 éves. A teológiát a párizsi Institut Catholique-on végezte. Kánonjogi tanulmányait Rómában a dominikánusok főiskoláján. Utána teológiai tanár a Clermont-i szemináriumban, majd a lyoni fakultáson. 1950- ben lett a francia Püspöki Kar titkára. Ezt a fontos szerepet egy évtizeden keresztül töltötte be. 1954-ben püspökké szentelik, 1959-ben lyoni segédpüspök, 1965-ben ugyanott érsek és kardinális. Közben a Vatikáni Zsinaton egyike a négy titkárhelyettesnek. Két évi érseki működés után VI. Pál pápa kinevezi a Papok Kongregatiójának prefektusává: így kerül életében immár harmadszor Rómába. Villot hosszú pályafutásában sohasem szakadt el a lelkipásztorkodástól: ha főmunkatere másvonatkozású is volt, mindig keresett magának alkalmat arra, hogy eleven kapcsolatban maradjon mint pap az emberekkel. Jellemző, hogy mint az említett római kongregáció prefektusa, kijárt rendszeresen az egyik plébánia oratoriojába a római gyerekek közé. Valószínű, hogy főleg ez az emberek felé való fordulás őrizte meg hivatali beosztásában lelkipásztori beállítottságát. Bár kétségtelen, hogy mint a francia püspöki kar titkára, majd pedig zsinati titkár-helyettes és kongregációi prefektus, mindig szembe találta magát lelkipásztori problémákkal. Sokan csodálkoztak kinevezésén, mert — mint mondják — egy nemdiplomata került az államtitkári székbe. Kétségtelen, hogy az államtitkár, — hogy közérthető fogalmat használjunk — egyben az Egyház külügyminisztere is. Sőt, egyesek ma is csak ezt látják benne. A római kúria reformja („Regimini Ecclesiae Universae“ konstitució] azonban az államititkárnak — hogy az előbb említett közérthető nyelvben maradjunk — egy új és az eddiginél fontosabb szerepet jelölt ki, ti. a miniszterelnöki feladatot. Ö a római kúria elnöke, és mint ilyen az egész kúria munkáját koordinálja'. S ma, — talán nem túlozunk, — az Egyház főfeladata nem az egyház-állam viszonyának ren82
