Szolgálat 2. (1969)
Tanulmányok - Békés Gellért: Az ige szolgálatában
1. Igéjével Isten önmagát közli. Teológiai tanulmányaink akarva-akaratlan arra szoktattak, hogy Isten kinyilatkoztatásában elsősorban valamifajta vallási és erkölcsi tanítást lássunk. Az elemi hitoktatástól a gimnáziumi dogmatikáig, erkölcstanig és apologetikáig „tanultuk" a hittant. Szemináriumba kerülve az „iskolás" bölcselet és teológia segítségével mélyítettük el hittani ismereteinket, hogy szószékről, iskolában, vagy személyes beszélgetésekben mi is „tanítani" tudjunk másokat a vallás „igazságaira". Istent önkéntelenül is nemcsak mint Urunkat, hanem mint valami tanítómestert képzeljük el, aki mennyei katedra-trónusáról az ószövetségben prófétái szavával, az újszövetségben főként emberré lett Igéjével oktatja az emberek fiait az istenfélő és erkölcsös élet igazságaira és parancsaira. Az egyház egyik legfőbb feladatát a világban éppen abban látjuk, hogy tévedhetetlenül közvetíti és egyre jobban kifejti az apostolok által ránkhagyott kinyilatkoztatott isteni tanítást. Nos, a kinyilatkoztatásnak effajta „iskolás" szemlélete kétségtelenül helyes, hiszen az ősegyház hagyományán, sőt magán a szentíráson alapul: Isten valóban „tanít" minket kinyilatkoztatása által. Kérdés azonban, hogy a vallási és erkölcsi igazságok tanítása valóban eredeti szándéka és végső célja-e az isteni kinyilatkoztatásnak, vagy pedig annak csak követezménye, mintegy gyakorlati közlési módja. Bízzuk a kérdés eldöntését a zsinatra. A kinyilatkoztatásról szóló rendelkezés 6. pontjában ezt olvassuk: „Az isteni kinyilatkoztatásban Isten önmagát és akaratának az emberek üdvösségére vonatkozó örök döntéseit akarta kinyilvánítani és közölni .mégpedig avégett, hogy részt adjon az emberi értelem felfogóképességét teljesen meghaladó isteni javakból'.“ Ebben, az I. Vatikáni Zsinatot idéző, alapvetően fontos szövegben két fogalmat kell pontosan megkülönböztetnünk: az egyik a kinyilatkoztatás mivoltát fejezi ki, ami nem más, mint Isten önközlése és üdvözítő akaratának kinyilvánítása: a másik ennek az isteni önközlésnek sajátos célját, magát a kinyilatkoztató isteni szándékot határozza meg, ami a z e m - bér üdvözítése. A kettő belsőleg és elválaszthatatlanul összetartozik, mivel az ember éppen azáltal üdvözül, hogy Isten önmagát közli vele. Isten ugyanis maga az élet: a lét, az igazság és a szeretet teljessége és eredeti forrása; az ember üdvössége pedig részesedés ebből az isteni forrásból: az isteni létből, igazságból és szeretetből. A zsinati tanítás veleje tehát az, hogy az ember üdvössége Istennel való közösségében válik valóra, az istenközösség feltétele pedig az, hogy maga az Isten nyilvánítsa ki önmagát az embernek. A zsinati rendelkezés 2. pontja ugyanezt így írja le: „Jóságában és bölcsességében az Isten úgy határozott, hogy kinyilatkoztatja önmagát, és tudtunkra adja akaratának szent titkát (vö. Ef 1,9), melynek folytán Jézus Krisztus, a megtestesült Ige által, a Szentlélekben az Atyához járulhatnak az emberek, és az isteni természetben részesülhetnek (vö. Ef 2,18; 1 Pét 1,4).“ 5
