Szolgálat 1. (1969)

Tanulmányok - Jean-Marie le Blond: Istenélmény és hit

Hiányokra" —, ezek az adományok csak annyiban „adományok“, amennyiben szabad aktusból folynak.

Kétségkívül, másokat szemlélhetünk — és ha a teljes igazságra törekszünk, ezt meg is kell tennünk — úgy is mint tárgyakat, kívülről észrevett, objektív módon elemezhető, ösztönös, elfojtásokkal és különböző determinizmusokkal megterhelt lényeket. De mindez nem elég ahhoz, hogy a másikat a maga sajátosságában megtapasztaljuk. Mások megtapasztalását két kulcsszóval jellemezhetjük: „találkozás" és „jelenlét“. Komolyan kell vennünk ezeket a szavakat.

Kapcsolatba léphetünk a másik emberrel, sőt el is ismerhetjük őt mint „alanyt“ a vele való érintkezésben, anélkül hogy igazában „találkoznánk vele“. Az emberi beszédnek önvédő, elszigetelő szerepe is van: szavainkkal kizárhatjuk a találkozást. Amikor semmiségekről fecsegünk azzal a szándékkal, hogy elrejtsük bensőnket, nem fedezzük fel a másikat sem. Az igazi találkozás megköveteli a védőberendezések eltávolítását, a függöny szétszakítását mindkét félnél; tehát azt, hogy az enyémtől különböző, eredeti szabadságot fedezzek fel. Az udvarias társalgásokat könnyedén elfelejtjük, nem érik meg, hogy emlékezzünk rájuk; de nem felejtjük el az igazi találkozást.

A másik fogalom, amelyet meg kell határoznunk: a jelenlét. A sző teljes értelmében vett (mindig a teljességnek van jelentése) jelenlét nem egyszerűen annak az eredménye, hogy a személyek egymáshoz közel, egymással „szemben" állnak. A titkok ajtaját feszegető kíváncsiság sem érkezik el a kiváltságos jelenléthez. De az a figyelem, amellyel a rossz karakterű gyermeket előresegítjük a fejlődésben; az a mód, ahogyan átkaroljuk fájdalomtól sújtott barátunkat; a betegápoló nővér jelenléte a beteg ágyánál, akinek gyógyulását nemcsak technikai eszközökkel, hanem lelkileg is segíteni akarja; végül a legteljesebb jelenlét, a szerelmesek vagy hitvestársak szerető jelenléte: mindez a jelenlét elsősorban önajándékozás, mielőtt még a másik lény felfedezése és kikémlelése lenne. Teljes feltétele a kölcsönös elkötelezettség. „Annak, aki szeret engem, kijelentem magamat“: Kierkegaard- nak igaza van, amikor ezeket a szentírási szavakat minden igazi jelenlétre alkalmazza.

Mindez feltételezi, hogy az egyik személy a másikat nem hosszú elemzés vagy levezetés után ragadja meg, hanem mintegy belülről. Két személy viszonyáról van szó, nem pedig egy alany és egy tárgy viszonyáról. A két szabadságnak egymást kölcsönösen el kell ismernie, mondottuk. Valóban, nem elég csupán „konstatálni“ vagy eltűrni a másik jelenlétét: „akarni“ kell azt, valamiképpen a „létbe kell őt helyeznünk“, valóban akarnunk kell, hogy a másik létezzék.

A másiknak ez a megtapasztalása nemcsak „objektív“,'hanem „személyek- közötti“ („inter-subjective“), a szó szoros értelmében. Ezt a tapasztalatot nem vihetjük át a laboratóriumba, hacsak nem akarjuk szétrombolni.

26