Szolgálat 1. (1969)

Könyvszemle - Ritter Márton: Egy magyar lelkiíró sikerei külföldön

kés mondattal lehet körülírni azt, amit Boros annyira tömör német kifejezéssel egyszerűen „Entscheidungs-Theori e“-nek vagy „Entscheidungshypothese“ nevez.

Kíséreljük meg azonban közelebbről is leírni azt, amit Boros László ebben a könyvében mondani akar.

Mivel kifejezetten a „halál“ titkáról szól, első kérdésünk nyilvánvalóan ez: mit is ért „halál“-on? Első pillanatra ez a kérdés fölöslegesnek látszik, hiszen minden elemista meg tud rá felelni: a halál az a pillanat, amelyben a lélek elhagyja testünket.

Most nem akarunk azzal foglalkozni, hogy a modern orvostudomány — a sok újraélesztési kísérlet, majd a legújabb szívátültetések sikere — menynyire megtanított arra, hogy különbséget tegyünk „klinikai“ és „valóságos“ halál között. Boros sem ezekkel a kérdésekkel, sem a belőlük folyó következtetésekkel nem foglalkozik. Figyelmét nem a halál fizikai, hanem metafizikai oldala köti le. így tekintve a halált, az — Boros szerint — nem más, mint „az embernek első, össz-személyi tevékenysége“, vagy: „az a hely, ahol az ember tudatosan, szabadon találkozik Istennel“, s ezért „a végső sorsunkról való döntés pillanata“.

Mielőtt azonban Boros érveivel közelebbről foglalkoznánk, még egy tényt kell tudomásul vennünk: bár a halál a legáltalánosabb jelenségekhez tartozik, mégsincs róla igazi közvetlen tapasztalatunk: az ember ugyanis mindig csak mások (szüleinek, barátjainak, ismerőseinek stb.) halálát tapasztalja meg, a halál közvetlen megtapasztalása csak saját halálunkban történhetik, ezzel azonban egyben minden tapasztalatunk (és tapasztalat-átadásunk) végéhez is értünk. Mindezek ellenére: semmiképpen sem lehet közvetlen tapasztalatot szerezni a halálról? Boros itt Heideggerre támaszkodva azt mondja, hogy „a halál az élőiét struktúrájában lényegileg jelen van, és ezért a léttel együtt adott halálra-való-utalások metszőpontjában közvetlenül megragadható“ (2).

Boros ezzel a fenomenologikusnak nevezett módszerrel kívánja elméletét bizonyítani. Elvont ismertetés helyett kövessük Borost egyik érvének kifejtésében:

G . Marcel szerint az ember lényegét a szeretet alkotja. A szeretet lényege viszont az, hogy mindig másra vonatkozik (még az „önszeretet“ esetében is mintegy tárgyként — „más“-ként — kezeljük önmagunkat). A szeretet tehát máshoz való odahajlás, önmagunkról való megfeledkezés, állandó „rendelkezésre-állás“ (d i s p o n i b i I i t é) mások számára. Vagyis — Marcel szerint — az emberi élet lényege nem egyszerűen a lét („Sein"), hanem az együttlét („Mitsein“). 2

(2) „ . . . der Tod ist in der Struktur des lebendigen Daseins wesenhaft gegenwärtig und kann daher im Schnittpunkt der verschiedenen Todeshinweise im Dasein selbst erfaßt werden.“ (Mysterium mortis, 34. old.)

76