Szolgálat 1. (1969)

Eszmék és események - Békés Gellért: A keresztény egység ügye Uppsalában

mel 1966-ban rendezett konferencián, 1968 áprilisában pedig Bejrutban közös rendezésben egy katolikus, ortodox és protestáns szakemberekből álló munkacsoport dolgozott ki egy programot a világ társadalmi és gazdasági fejlesztésében való együttműködésre. Ennek következményeként a Vatikán és az EOT közös akciója várható az emberiség kétharmadát sújtó éhínség leküzdésére. A szociális vonalon kialakult együttműködés azonban Uppsalában a tanításbeli kérdésekre is kiterjedt, amikor a pápa által kijelölt kilenc katolikus teológust megválasztották az EOT hittani bizottságának („Faith and Order“) tagjává.

Ezek után nem lephet meg az a tény, hogy P. Tucci a közgyűlésen elmondott beszédében fölvetette a katolikus egyház tanácstagságának kérdését és kijelentette, hogy a zsinati tanítás alapján dogmatikai szempontból nincs akadálya annak, hogy a római egyház belépjen az Ökumenikus Tanács tagjai közé. A zsinat ui. elfogadta az ökumenikus dialógusnak az egyenlóségi elv alapján („pár cum pari“) folyó jogosultságát. Kétségtelen, hogy Róma távol- maradása azt a veszélyt rejtené magában, hogy előbb-utóbb két egymással vetélkedő ökumenikus mozgalom alakulna ki. A gyakorlati nehézségeket azonban már nem olyan könnyű megoldani. A katolikus egyház ui. a megkeresztelteknek több mint a felét számlálja tagjai között. Kérdés, hogy egy számban és elterjedtségben ilyen nagy egyházat hogyan lehet az EÜT-ba 'integrálni, anélkül, hogy akár a jelentőségét csökkentenék, akár olyan helyzetbe hoznák, hogy akaratlanul is elnyomja a többi egyházat. A megoldást illetékesek egyrészt a római integrálódás fokozatos megvalósításával, másrészt magának az EÖT-nek gyökeres átszervezésével akarják elérni. Az EOT új szervezete, terv szerint, két szinten fogná össze az egyházak ökumenikus törekvéseit: az „alsóházat“ a helyi egyházak tanácsa alkotná, katolikus részről egy-egy ország püspöki karának képviselőivel, mig a „felsőház“ a különböző hitvallású egyházak világszövetségeinek képviselőiből állna. Eszerint a Szentszéknek az ortodox szinodus, az anglikán világközösség, a lutheránus, kálvinista és a többi protestáns világszövetség volnának társai az ökumenikus Világtanácsban. Ez a megoldás nyilván arányosabb erőviszonyokat teremtene és jobban biztosítaná a szervezet eredményes működését.

Mindez meggyőzhet arról, hogy az uppsalai közgyűlés — bármennyire is magán hordta korunk és társadalmunk problémáinak jegyét — nem tévedt el a mai kérdések útvesztőjében, hanem közvetítője akart lenni annak a krisztusi erőnek, amely egyedül képes Istenben megújítani és testvéri közösségbe gyűjteni az embereket.

71