Szolgálat 1. (1969)
Tanulmányok - Szabó Ferenc: Új irányzatok a lelk iélet teológiájában
(pl. a szentíráskritika zárójelbe tette a hitet). így a modernizmus túlzásaival nem a megújulást segítette elő, hanem éppen annak útját állta, mert az egyház és a teológiai racionalizmust erősítette. Loisy túlzásai hosszú időre megbénították a katolikus szentírástudományt, mert a gyanúsítások atmoszféráját váltották ki az egyházon belül. (A feszültség csak XII. Piusz D i v i n o afflante Spiritu kezdetű körlevelével engedett fel.) Az óvatosság és a fegyelmi intézkedések jórészt indokoltak voltak. Ám a modernizmus elítélésével az általa felvetett kérdéseket nem oldották meg. P. Y. de MontcheuiI SJ mondotta a negyvenes években: „A modernizmus problémája csak akkor oldódik meg, ha a teológia eleget tesz azoknak a követelményeknek, amelyek a modernizmust megszülték". Az utolsó fél évszázad alatt a teológiai megújulás ezeknek a követelményeknek akart eleget tenni. Lássuk most egészen vázlatosan e megújulás jeleit! 1. Teológiai megújulás a XX. század derekán A katolikus gondolkodás megújulásának egyik legjellegzetesebb ténye a visszatérés a Szentíráshoz. A biblikus megújulás — jórészt protestáns hatásra — új forrásokat nyitott a teológia számára és a katolikus lelkiséget is felfrissítette. A kinyilatkoztatás élő Istene, Jézus Krisztus Istene került így a theodiceák Abszolútuma helyébe. Mert ha a túlzó agnoszticiz- mussal szemben a katolikus tanítás vallja is azt, hogy a természetes értelem felismerheti Istent, azt sohasem feledheti, hogy az Abszolútum, az E n s a se = Caritas; Isten Szeretet és ez a Szeretet a maga teljességében Jézus Krisztusban nyilatkoztatta ki magát. A keresztény bölcseség a kereszt bölcsesége, amelyről szent Pál az első Korintusi levél elején beszél. Igaz, a Szentírással való kapcsolat sohasem szűnt meg a katolikus egyházban. De a XIII. század óta a teológia egyre inkább eltávolodott a Bibliától. Míg az egyházatyák írásai lényegében a Szentírás kommentárjai voltak, a késő-skolasztika teológiája autonóm „tudomány" lett: lassan-lassan elszakadt a kinyilatkoztatás forrásától, az exegézist elhanyagolta és meddő spekulációhoz vezetett. A reformátorok ellenhatása érthető és jogosult volt. Amint már utaltunk rá, éppen a protestáns biblikus kutatások (a XIX. századi liberális kritika) késztették arra a katolikus teológusokat, hogy visszaforduljanak a Bibliához. P. Lagrange OP és a „Jeruzsálemi Biblia-iskola" kezdte meg a tudományos biblia-kutatást, az archeológia, a filológia és a szövegkritika újabb eredményeinek feldolgozásával és kritikájával. A Dibelius és Bultmann által megalapított „formatörténeti iskola" pozitív elemeit integrálják a katolikus exegéták is. Bea, Cerfaux, Dupont, Benoit, Schnackenburg, Feuillet, X. Léon-Dufour, Spicq, Boismard stb. tudományos munkásságát a protestáns exegéták is elismerik. A katolikus szentírástudományban, a döntő eseményt XII. Piusz 1943-ban kiadott Divino afflante Spiritu k. körlevele jelentette az un. „irodalmi műfajok" elméletével. Ezzel nyitva állt az út a 6 i
