Szolgálat 1. (1969)

Tanulmányok - Szabó Ferenc: Romano Guardini

Romano Guardini megkezdi a lelki újjáépítés, a belső megújulás munkáját. Egyik tübingeni előadásában igy jellemzi a helyzetet és feladatát: „Fiataljaink meg vannak sebezve, a szörnyű háború mély sebet ejtett rajtuk. Nyugodtan kell hozzájuk szólnunk; tapintattal, mint ahogy azokhoz szólunk, akik messziről tértek vissza. Tizenkét éven keresztül olyan mestereknek voltunk kiszolgáltatva, akiknek egyetlen ambíciójuk az volt, hogy megakadályozzák őket a gondolkodásban. Vissza kell most adni ifjúságunknak a szellemi nyugtalanságot. Hiszem, hogy ezek a fiatalok nem vesznek el, mert nem vesztették el munkakedvüket: ez menti meg őket a nihilizmustól és a kétségbeeséstől, amely a legjobbakat is kísérti..

A tübingeni egyetemen, amely háromnegyedrészben protestáns, a katolikus világnézet tanára általánosan elismert mester lesz, mint ahogy Berlinben a háború előtt. De híre — főleg könyvei révén — túllépi Németország határait is. (Érdekes, hogy a franciák tulajdonképpen csak 1945 után fedezik fel Guardini-t, műveinek jórészét 1945 és 1965 között fordítják franciára.)

Amikor Romano Guardini életművét jellemezni akarjuk, egyetlen szóval kifejezhetjük a lényeget. Ez a szó Weltanschauung, világnézet. Legfőbb törekvése az volt, hogy a katolikus világot, főleg a fiatalokat, új, dinamikus világszemléletre nevelje. Víziójának középpontjában az Úr áll, Jézus Krisztus személye. Mert a kereszténység lényege, hangsúlyozza ő maga, Krisztus személyétől elválaszthatatlan. „Ennek a lényegnek nincs elvont meghatározása. Nincs doktrína, nincs morális érték-rendszer, nincs vallásos állásfoglalás, se életprogram, amely elválasztható lenne Krisztus személyétől és amelyről mégis ezt mondhatnánk: ime, ez a kereszténység. A kereszténység Ö maga; az ami Általa eljut az emberhez és a kapcsolat, amely Általa Isten és az ember közt létezhet“. A világnézetet mint egzisztenciális állásfoglalást és életalakító tényezőt történelmi szituációkban világítja meg. Ezeknek az esszéknek a szintéziséből valóságos szellemtörténeti panoráma állítható össze. Sokratesnél kezdődik ez a sor, majd Ágostonon, Bonaventurán, Dan- te-n keresztül eljutunk a modern kor kezdetéhez: Pascalhoz, akit Nietzsche „a legnagyobb kereszténynek“ nevezett. Guardini szerint a középkor egységes világképe, amelynek tökéletes példáját még megtalálhatjuk Dante-nál, Pascal-lal kezd felbomlani: a modem humanizmus születésénél vagyunk. Pascal már a keresztény kultúra válságának tanúja. A világegyetem végtelenre tágul, az ember elveszettnek érzi magát és az Isten is valamiképp elveszíti uralmát: „wird depotenziert". A világ értéke már nem onnan van, hogy Isten teremtménye, tükröződése. Az ember tudatára ébred „tragikus végességének“ és a pesszimizmus kísérti. Pascalt azonban hite még megőrzi a kétségbeeséstől. A modern ateizmus viszont a pogány amor fati-hoz, a végzet-hithez menekül, vagyis a mítoszba; a pogányságot eleveníti fel, vagy pedig az üres ég alatt kétségbeesetten vállalja az abszurditást. Dosztojevszkij, Hölderlin és Nietzsche művének tanulmányozásán keresztül mutatja meg

53