Dobos Károly Dániel - Fodor György (szerk.): "Vízió és valóság". A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen 2010. október 28-29-én "A dialógus sodrában…" címmel tartott zsidó-keresztény konferencia előadásai - Studia Theologica Budapestinensia 35. (2011)

1. Párhuzamos monológok vagy dialógus? A zsidó-keresztény párbeszéd lehetőségi feltételei - Biró Tamás: Értelek, értelek… de miről beszélsz?? - A keresztény-zsidó párbeszéd a kognitív vallástudomány perspektívájából

kielégítő, ha az indulataikat azzal szerelem le, hogy más színekkel festem át a rólam alkotott képüket. De barátaimtól joggal várom el, hogy engem szeressenek, ne pedig egy hamis képet bálványozzanak.

A félreértés egyik legfontosabb oka az, hogy látszólag ugyanazokat a szövegeket és ugyanazokat a fogalmakat (vallás, hit, isten, parancsolat, messiás, bűn, megváltás...) használjuk, mégis nagyon mást értünk alattuk. A saját fogalmi keretem alapján próbálom megérteni a másik felet, állításait akaratlanul is a saját rendszeremből közelítem meg, és ez félreértéshez vezet. Sok huszadik század végi kulturális antropológus, Clifford Geertz nyomdokaiban, azt ajánlaná, hogy a másik fogalmi keretén belül értelmezzem a másikat. De ezt nem tartom járható útnak (főleg ha a párbeszéd résztvevője, ellentétben az antropológussal, nem bújhat hosszabb időre a másik bőrébe): amíg a másikat nem értettem meg, addig nem használhatom a megértés céljaira a másik fogalmi keretét sem. Egyedül egy univerzális, kultúráktól függeüen keret biztosíthatja a hidat a másik felé. Ennek a keretnek a megalkotásában segédkezhet a kognitív vallás- és kultúrakutatás, első lépésként pedig a fogalmak kognitív dekonstrukciója. Ez a semleges keret az emberi agy/elme működését leíró tudományos fogalmi rendszer lenne, amelyet természetesen a párbeszéd résztvevőinek előbb el kell sajátítaniuk.

Félreértés nem csupán a párbeszéd során kiindulási pontnak tekintett szövegek és a használt fogalmak kapcsán születik. A konferencia egyik legfontosabb tanulsága számomra az, hogy maga a párbeszéd „műfaja” még nagyobb problémát okoz, és ez a probléma nem tudatosul a párbeszéd résztvevői számára. Először is, míg a keresztény oldalon az egyházi struktúrákhoz képest jól körülírható módon (kívül vagy belül) elhelyezkedő képviselők ülnek asztalhoz, addig a zsidó oldalon mindenki legfeljebb saját magát képviselheti, de nem „a” zsidóságot vagy annak egy ágát. (A zsidó felekezetek struktúrája teológiai szempontból irreleváns.) De ennél súlyosabb az, hogy az a fajta teológiai-filozófiai diskurzus, amelyre a keresztény fél meghívja a zsidó felet, az utóbbi számára ismeretlen. A rabbinikus irodalom központi műfajai az exegézis és a halakha, míg a filozófiai kérdésekről szóló diskurzus periferikus. A rabbi textuális és halakhikus problémákra keres válaszokat, miközben az egzisztenciális kérdések az előbbiekben vannak elrejtve. Ezáltal gyakran se nem a szerző, se nem a közönsége nem tudatosítja őket. A kevés (főleg középkori) rabbi-filozófus a szabályt erősíti: filozófiai és rabbinikus munkásságuk, főleg pedig annak

53