Puskás Attila (szerk.): A Szent Titok vonzásában. A hetvenéves Fila Béla köszöntése - Studia Theologica Budapestinensia 32. (2003)
Gáspár Csaba László: Gondolkodás - Hála
Gáspár Csaba László 95 Ez a hegeli filozófia lelke, hogy ti. a gondolkodás nem ártadan tevékenység, és nem az empirikus realitással tesz-vesz — annak „előzetes” megléte „után” és „utólag” — valamit; nem ahhoz igazodik, s nem annak alapjait követi. A gondolkodás: valóságalkotás (amiből nyilvánvaló, hogy az «empíria» nem igazi, de legalábbis nem teljes valóság). Valóságos az, ami szükségszerű, ill. szükségszerűen gondolható. Ami igaz. Sok minden lehet tényleges empirikusan, de nem szükségszerű, ezért szigorú filozófiai értelemben nem is lényegileg valóságos. — A «valóságalkotás» nem úgy értendő, hogy a gondolkodás hozza létre a valóságot, hanem hegeliánusan: a valóság a gondolkodásban tér önmagához, jut el teljes öntudatára. Ebből nem az következik, hogy az udvaron álló tölgy nem valóságos, hanem az, hogy valóságossága csak a gondolkodás révén látható be, s ameddig ez nem történik meg, addig csak a ténylegességéről van tudomásunk (más kifejezéssel: a jelenséggel van dolgunk), de nem a valóságosságáról (más kifejezéssel: a lényegéről). Ezt ugyanis a gondolkodásnak köszönheti abban az értelemben, hogy a gondolkodásban jelentkezik. Egy efféle filozófiai szemléletben a világ nem lényegtelenségek halmaza, hanem az emberi megértő megismerés számára jelentkező megismerendő és megértendő értelmes valóságok összessége.24 Empirikus mivoltában a világ a gondolkodás kiindulási pontja. Enélkül nincs mit gondolni.25 Mindazonáltal az empíria nem lehet az igazság kritériuma, hiszen az igazság mindig megfelelés és belátás. Mit jelent ez? Egy teológiai modellben megfelelés, mármint a létezőnek az isteni teremtő eszmével való megfelelése, és e megfelelés észlelése az emberi értelem által. Filozófiai modellben belátás, ti. a létező ésszerűségének ész-lelése. Itt nem arról van szó, hogy a létezőnek igazodnia kell az ember által elgondolt ésszerűség normáihoz. Ez afféle homályos kantianizmus lenne. Hegel ennél jóval messzebb megy. A létező ésszerűségének belátása alkalmasint vég nélkül zajló empirikus megismerő folyamatban megy végbe a konkrét tudományok keretében. Filozófiailag nem az a lényeg, hogy e megismerés időben zajló folyamatában mikor jutunk a belátás állapotába, hanem az, hogy elvileg lehetséges a teljes belátás-megértés.26 A megismerés — a szó valódi és lényegi, azaz filozófiai értelmében — csak akkor lehetséges, 24 A «valóság» fogalmának félreértésen — pontosabban: empirikus leszűkítésén — alapul az a nézet, amely szerint az idealizmus mintegy elnéz a világ fölött. Éppen ellenkezőleg: a képnél maradva úgy fogalmazhatunk, hogy — megkülönböztetvén empíriát és értelmességet (anyagot és formát, akkcidenst és szubsztanciát stb.) — a méh'ére néz a valóságnak; a világban, a világot alkotó létezőkben a gondolkodás számára adott valóságot észleli, ám ezt az észlelést a szó eredeti értelmében veszi, azaz ér^-leli, ami nem azonos az empirikus érzékeléssel. 25 A hagyományos metafizika fogalmazásában: csak Isten képes úgy gondolni, hogy nem létezik semmiféle előzménye, hanem a gondolat reálisan megteremti „tárgyát”. 26 Különben a tényleges-konkrét megismerés voltaképpen nem haladna, egyáltalán nem is történne megismerés, hanem csak vaksi tapogatózás lenne, találgatás, gyakorlat és elmélet véleden szerű egyezése és katasztrofális különbözése — s ennek a kijelentésnek sem lenne semmi értelme.
