Puskás Attila (szerk.): A Szent Titok vonzásában. A hetvenéves Fila Béla köszöntése - Studia Theologica Budapestinensia 32. (2003)
Gáspár Csaba László: Gondolkodás - Hála
Gáspár Csaba László 93 Ha Isten a gondolkodásban valóságos, akkor mi különbözteti meg Isten valóságát mondjuk a hétfejű sárkányétól? Az, hogy Isten szükségképpen gondolandó. A gondolati szükségszerűség konstituálja a valóságosságot — amiként a logikai, matematikai törvények esetében is a törvények szükségszerűsége jelenti realitásukat, avagy igazságukat. A gondolati szükségszerűség realitásának létmódja nem valami tárgyi létmód — térben és időben —, hanem a gondolati szükségszerűség a gondolat kifejtésében valóságos, realitása a gondolat fogalmi kifejtésében van, hiszen gondolása egyben tartalmának kifejtése — s e% a realitása. Isten realitása filozófiailag tehát abban van, hogy gondolják, és olyan realitása van, amiként gondolják. Következésképpen a rosszul, tévesen elgondolt Istennek rossz, téves realitása van, azaz nincs realitása — ill. bálvány, vagy démon. Ebben áll a filozófia felelőssége: hogy helyesen gondolkodjék Istenről — pontosabban: helyesen gondolja Istent —, mert csak ekkor van dolga Isten realitásával, különben ugyanis bálványokat farag, még ha gondolati bálványokat is. A filozófia akkor gondolkodik helyesen „Istenről”, ha a transzcendentális szükségszerűség módján gondolja. Vajon nem azonos-e a hegeli istenfogalom, vagyis amihez az abszolútum elgondolását mérni kell, a vallási tudat valamilyen tartalmával? Tény, hogy az isteneszme kidolgozásának konkrét kiindulási pontja a vallási istentudat. A vallási tudat intenciója az, hogy az emberi tudat végességéből kiindulva vonatkozásba lépjen az isteni abszolútummal. Ez azonban az abszolútum konstitúciójának csupán első lépése, amely konstitúció csak akkor értelmes, vagyis csak akkor jut el valóban az abszolútumig, ha az abszolútumot olyan önlétként fejti ki, amely tartalmazza önmaga máslétét is, vagyis az abszolútum reális valóságához hozzátartozik szubjektív elgondolása, tehát nem tetszőleges, amit az ember vagy elgondol vagy nem, hanem az embernek szükségképpen kell gondolnia. Ez a hegeli okfejtés és istenfogalom lényege. Az abszolútum megalapozási síkja nem lehet a véges, hanem csakis maga az abszolútum, amely önmagát fejti ki, s nem a véges által és végessége felől igazolódik.21 Amaz apória ellenére, amelybe az isteneszme talaján kidolgozott vallásfilozófia bonyolódik, egy alapvetően helyes és szükséges intenciót foglal magában: az isteneszme nem tematizálható absztrakt módon, vagyis a világi adottságoktól avagy összefüggésektől függetlenül, amelyek alapjaként van elgondolva. Bár az isteneszme szükségképpen magában foglalja a független önlétet, ám Isten független önlétének gondolata kizárólag akkor igazolódik, ha ezt az önlétet egyszersmind a világ máslétének alapjaként is képesek vagyunk elgondolni. Isten önállóságának tehát egyben egy megalapozó funkciót is magában kell foglalnia, neve21 Filozófiailag ugyanis nem lehetséges eljutni semmiféle önlétre valami más létezőből, amiként — megfordítva — a pusztán önmagában állóként elgondolt abszolút önlétből sem lehet eljutni a máslétbe. Mindezt jól mutatja a vallási tudat újkori sorsa: nem jut el Isten reális valóságához.
