Puskás Attila (szerk.): A Szent Titok vonzásában. A hetvenéves Fila Béla köszöntése - Studia Theologica Budapestinensia 32. (2003)
Gáspár Csaba László: Gondolkodás - Hála
82 Gáspár Csaba László tésre jutott, hogy az istengondolatot istentudattal kell helyettesítenie.3 A különbség lényegbevágó. Míg az istengondolat a hagyományos metafizika szerint az objektívreális módon valóságos Istennek a tudati megjelenítése, azaz Isten reálisan megelőzi a róla való gondolatot, addig az istentudat fogalma azt fejezi ki, hogy Isten reális valóságát az ember nem képes elérni. Az első esetben a filozófiai ész számára hozzáférhető Isten reális valósága, a második esetben nem maga Isten, hanem csak az emberben jelentkező istentudat hozzáférhető. A vallásfilozófia tárgya csakis ez a vallási tudat lehet. A „prekritikai” filozófiával, a „dogmatikus” gondolkodással ellentétben az Istenről való minden beszéd és eszmélődés kiindulópontja egyedül és kizárólag az ember istentudata, avagy a vallási tudat. A gondolkodás iránya immár nem az objektív realitással rendelkező tárgyi adottságtól tart a megismerő értelem felé, hanem a tényként elfogadott, bár különbözőképpen értékelt, vallási tudatból tart kifelé, s igyekszik eljutni Isten valóságos létéhez.4 Ennélfogva a tét is megváltozik: immár nem Isten valóságának helyes megismerése forog kockán, hanem a tudat által intencionált Istennek a realitása. Nem az a kérdés, hogy miként jut Isten az ember tudatába — természetes tapasztalat nyomán keletkező filozófiai megismeréssel, azaz tudással, vagy a kinyilatkoztatás elfogadásával, azaz hittel —, hanem az a kérdés, hogy a vallási tudat fennállásának tényéből és tartalmából miféle Istenre, s Istennek miféle realitására lehet következtetni. Az ismeretelméleti problematika helyébe tehát ontológiai lépett, mint ahogy az újkori szubjektum-filozófiára jellemzően az ismeretelmélet vette át az ontológia státuszát.5 ' Vö. WAGNER, F., Der Begriff der Religion in der Religionspbilosopbie, in szerk. KERBER, W., Der Begriff der Religion. Ein Symposion, [»Fragen einer neuen Weltkultur« Bd. 9.] Kindt Verlag, München 1993, 159. — Dolgozatom kiindulási pontját ez a tanulmány képezi, és sokat merített belőle, elsősorban ösztönzést Hegel ontoteológiájának alaposabb tanulmányozására. 4 S elég a vallásos tudatot „hamis tudat”-nak bélyegezni, és máris alapját veszíti minden vallási intenció. Ugyanakkor persze az újkori paradigmában a „hamis tudat” állítása sem hivatkozhat „objektív realitásra”, hanem legföljebb egy másfajta tudatra, amely ugyancsak tudat, azaz intencional- itás, de nem tárgyi leképeződés, s alkalmasint még a vallásinál is „hamisabb” lehet. Ki tudja... 5 Az ontológiát t'agy' az ismeretmetafizikát tenni az első helyre, noha mindkettő jogos, korszakos különbséget eredményez. A kettő természetesen összetartozik és úgyszólván egymást definiálják, de távolról se mindegy, hogy a filozófiai reflexió melyik irányból indul: a lét vagy az ismeret előzetes adottságából. A szellem ugyanis a gondolkodás által bejárt út. A bejárt út nem azonos az indulási pont és a cél között mérhető távolsággal, hanem az a tájék, amely a haladás közben feltárul. A tájék nem topográfiai-geometriai adat, hanem a feliárulás eseménye, melynek összetevői a haladás sebessége, a körültekintés pillantása, a meg-megálló meditáció, sőt az esetleges visszafordulás vagy hosszabb-rövidebb kitérő (noha nem világos, mi is a „kitérő” jelentése egy olyan úton, amely' nem előttünk van, hanem a nyomunkban támad; elvégre a szellem útja nincs előre megírva, az emberiség nem valami kész térkép szerint halad, bár nem szűnik meg térképeket szerkeszteni és jövőt tervezni). Ez az eleven mosdás a szellem. Mert más irányban halad, ezért más szellemi tapasztalat birtokába jut az a gondolkodás, amelyik a lét magától értődőségéből indul ki, s így érkezik a megismeréshez — és csakugyan «érkezik hozzá —, mint a másik, amelyik a megismerésből indul ki, s mint tudjuk, korántsem biztos, hogy’ elérkezik a léthez.
