Puskás Attila (szerk.): A Szent Titok vonzásában. A hetvenéves Fila Béla köszöntése - Studia Theologica Budapestinensia 32. (2003)
Válóczy József: "In-textuáció" ("szövegbe-testesülés")?
Válóczy JÓ2sef 389 óval egyenértékű voltának elfogadása mindenekelőtt segíthet megalapozni azt a meggyőződést, hogy a teológia, a hit „szöveggé formálása” nemcsak néhány írástudó logikai játéka, hanem „a hitről szóló, a hitet kifejező szóbeli és írott beszéd belsőfunkciója’’, magának a hitnek konstitutív mozzanata;24 * ezzel hozzájárulhat a teológia önértelmezésének további tisztulásához. Ezen felül segíthet ez a paradigma a szent szövegek értelmezésének módszertanát újragondolni, motiválni a különböző megközelítések, módszerek együttes alkalmazását, integrálását, bátran kiegészítve akár újabbakkal az illusztrációként idézetteket — abban a reményben, hogy mindez Isten hozzánk szóló üzenetének mélyebb megértésére vezet. Mindezt szem előtt tartva ugyanakkor nem hallgathatjuk el, hogy az ismertetett elmélet(ek) bizonyos elemei, legalábbis első megközelítésre így tűnik, tagadhatatlanul szemben állnak néhány katolikus alapelvvel. A legszembetűnőbb nehézséget a ricoelrÍ hermeneutikának a II. Vatikáni zsinat szentírás-magvarázatról szóló tanításával, leegyszerűsítve a De: Verbum 12. pontjának két tételével való szembesítése hozza felszínre — a szembesítést a De: Verbum Egyházon belüli normatív érvényén túl az is indokolttá és méltányossá teheti, hogy a zsinati dokumentum ill. tanítás és Ricoeur hivatkozott művei közel azonos időben születtek. Egyrészt a zsinad szöveg szerint annak megértése, „mit akart velünk közölni Isten”, annak a jelentésnek a feltárását feltételezi ill. jelenti, „amelyet a szent szerző ki akart fejezni”. Ezzel, valamint ennek részletező kiegészítésével, vagyis hogy eközben figyelembe kell venni a leírás-korabeli világképet és kifejezésmódokat ill. a műfajok különféleségét (ez utóbbi motívumot Ricoix'Rnél is megtaláljuk), tulajdonképpen a történet-kritikai módszert fogadja el és propagálja a Zsinat. Noha megemlíti, hogy „szemmel kell tartani a teljes szentírás tartalmát és egységét is” (amivel a strukturális értelmezés irányába is nyit), az előbbi hangsúly éppen nem felel meg Riroixuének. A másik problémát az a zsinati tétel „okozza”, hogy a bibliai szöveg értelmezésénél számba kell venni „az egész egyház élő hagyományát”: ez nehezen tűnik összeegyeztethetőnek a szöveg szemantikai autonómiájának állításával, amely szerint a szöveg mintegy önmagát értelmezi,23 vagyis a jelentését nem korlátozza (korlátozhatja) semmilyen „külső” tekintély. Egy protestáns teológus részéről, akinek a számára nem létezik a tanítóhivatal kategóriája ill. az iránta való engedelmesség kötelezettsége, látszólag jogos és következetes álláspont ez, mégis maga Ricoeur is bizonytalannak látszik. Célzott és részletes filozófiai reflexiót nem szentel az értelmezés „hordozója” kérdésének, ki nem mondott, de a sorok közül kiolvasható előfeltevései alapján a szöveget ill. a mindenkori olvasót (az olvasásra 24 Vö. PRAMMER, Die philosophische Hermeneutik Paul Ricoeurs, 176-179. 2^ „Az értelmezés magának a szövegnek az aktusa...”, RICOEUR, Über die Exegese von Gen 1,1-2,4a, in LÉON-DUFOUR, Exegese im AlethodenkonflikJ, 63; ld. még RICOEUR, Ski^pe einer abschließenden Zusammenfassung, in LÉON-DUFOUR, Exegese im Methodenkonflikt, 196.