Puskás Attila (szerk.): A Szent Titok vonzásában. A hetvenéves Fila Béla köszöntése - Studia Theologica Budapestinensia 32. (2003)
Thorday Attila: A dicsőítés szolgálatában virrasztani
370 Thorday Attila rások helyévé” (Zsolt 84,7). Teremtményi hivatásának az felel meg, aki — a mindent fizetségnek tekintő gondolkozásmódot túlhaladva — elismerésével teljes ingyenességben adózik. A dicséret áldozata látszólag semmilyen eredményt nem hoz. Mégis, ezáltal valósul meg a föld szellőztetése, a lelkiélet számára nélkülözhetetlen friss levegő beengedése. Miként a föld porából sarjadó kisvirág, Isten dicsőítése azt bizonyítja, hogy a frissesség lehetséges, hogy a világon legszebb dolog a szabadon és ingyenesen adott ajándék. Ezt a szolgálatot másokért végezzük, az egész emberiség nevében. Hangunkat egy olyan dicsérethez kölcsönözzük, amely nélkülünk nem tudja magát kifejezni. Ugyanakkor abban is reménykedünk, hogy magunkkal ragadunk másokat is. Ám „virrasztásunk” közben azt is megtapasztaljuk, hogy saját hitünket is állandó kísértések érik, és hogy ezáltal egész közel kerülünk a hitetlenekhez. Tudatában vágtáink, hogy bizonyos szempontból a hit alájuk rendel, hiszen minket olyan kockázatnak tesz ki, ami számukra ismeretlen marad. A dicsőítés tehát soha nem adja a „boldog birtokosok” viselkedését, soha többé nem fogja befedni mámorító szavakkal saját hitbeli nehézségeinket. Mint a zsoltárosok mindegyike, igenis szegényként dicsérjük Istent. Csak e szegények tudják azt, hogy nem tesznek mást, mint amire az egész teremtett világ hívatott. Tehát a „szolgálat” jól kifejezésre juttatja, hogy ez mennyire alázatos valóság, egy ránk bízott feladat, amit semmi áron nem hagyhatunk el. A „szeretetre hívatva” című levelében Roger testvér a dicsőítés lelkületéről azt írja, hogy „részünkről minden pillanatban megújított döntést feltételez”. A döntés nem megy magától, hanem tudatos cselekedet. A dicsőítésben virrasztás azt igényeli tőlünk, hogy döntést hozzunk az igazi éberségre, hogy bizonyos módon felülmúljuk önmagunkat. De lehet-e valami szebb a földön annál, mint a Láthatatlan jelenlétében időzni, és el nem gyengülve megénekelni Öt? Amikor Szent Pál így ír: „Dicsőség legyen az egyházban és Krisztus Jézusban” (Ef 3,21), jól rávilágít arra, hogy az Egyház Krisztussal egybeforrt dicsőítő imája egy olyan minket megelőző valóság, amelybe életünk során bekapcsolódunk, s amely utánunk is folytatódik. A dicsőítés személyes lendülete az Egyház szüntelen dicsőítő imájából táplálkozik, ebben pihen meg; nem tudna kitartani, ha ez az őt megelőző valóság meg nem tartaná. Dicsőíteni annyit tesz, mint jobban lélegezni Ha meg szeretnénk különböztetni a hálaadást és a dicsőítést, képzeljük el a következő jelenetet: Valaki érdem és elvárás nélkül, szabadon ajándékot hoz nekem. Ez meglepetést okoz nekem, zavarba jövök, csodálom az ajándékot, s igyekszem illő módon megköszönni az ajándékozónak. Eközben figyelmem egyre inkább feléje fordul, s kérdezem magamtól: ki az, aki nekem ilyen ajándékot ad? így töb-
