Puskás Attila (szerk.): A Szent Titok vonzásában. A hetvenéves Fila Béla köszöntése - Studia Theologica Budapestinensia 32. (2003)
Patsch Ferenc SJ: A filozófia és a teológia hermeneutikai fordulata?
Patsch Ferenc 257 Amennyiben azonban mégis úgy áll a helyzet — amint azt okkal feltételezzük —, az előre jelzettek értelmében újabb feladat előtt állunk. A felvilágosodás által lenézett és diszkvalifikált előítéleteket a gadameri filozófiai hermeneutika kielégítően rehabilitálta. A jelen feladat abban áll, hogy szükség mutatkozik még egy rehabilitációra, éspedig ezúttal immár az előítéletmentesség újólag történő rehabilitálására. Hiszen a legújabb kori hermeneutika minden eddigi (igen tiszteletreméltó) eredményének elismerése mellett az előítéletmentesség azért mégiscsak eszmény marad! Hiszen ki venné szívesen olyan bíró közreműködését és ítéletét, aki megingathatatlan prekoncepcióval közelít a tárgyalandó ügyhöz? Ha többé nem is a szó felvilágosodás-korabeli értelmében (azaz kritikátlanul evidenciaként elfogadva a hagyomány és mindenfajta tekintély elvetésének szükségességét, hiszen ebben az esetben naiv sietségében szem elől téveszti saját történeüségét, ti. annak időfölötti voltát éppenséggel mint legfőbb előítéletet vélelmezi és abszolutizálja). Erről szó sem lehet többé! A hagyomány, a megelőző korok gondolkodási eredményei iránti nyitottság azonban továbbra is követelmény marad. Ez a hermeneutikai nyitottság azonban, mint igazi és egyetlen valóban következetes előítéletmentesség — mégiscsak valamilyen értelemben vett előítélet-mentesség, még akkor is, ha az éppen azáltal is jut érvényre, hogy becsületesen számot vet az előítéletekkel, a velük való kritikátlan, dogmatikus, avagy radikális, abszolutisztikus leszámolás lehetetlenségének felismerése által foganatosítja önmagát. Nyitottságról van tehát szó, amely nemcsak kész számot adni tulajdon előítéleteiről, de egyúttal arra is hajlandó, hogy megszabaduljon tőlük. Ugyanígy „előítéletnek” nevezem a dekonstruk- tivista filozófiai hagyomány kreativitás-kultuszát, amely minden önkényes olvasatot, fikciót és félreértést törvényesnek ismer el az interpretáció folyamatában; valamint minden dogmatikus relativizmust, mely nem számol fundamentál- hermeneutikai feltételeivel. Mindez egyúttal újabb oldalról látszik kijelölni a hermeneutiai kritika határait (valójában persze egyúttal lehetővé téve azt). Minden jel arra utal ugyanis, hogy át kell mentenünk a metafizikai igényt mint bármiféle kétely, kritika (így a hermeneutikai is!), sőt végső soron bármiféle értelmezés érvényre juttatásának meta-lehetőségföltételét; ám hogy ez az átmentés nem a régi (heideggeri-gadameri hermeneutikai filozófiát megelőző) értelemben lesz lehetséges, az nagyon is valószínűsíthető. A további — e helyt csak vázlatosan felsorolható — feladatok között elsőként említem, hogy meg kell valósítani az előfeltevések rehabilitációját. Ez — jelentős 53 A legújabb kori hermeneutikatörténet egy ilyen értelmű olvasatának lehetőségére maga FEHÉR M. I. is utal a gadameri főművet összegző megfontolásaiban, amennyiben azt állítja, hogy „a metafizika meghaladására irányuló alapvető heideggeri törekvés Gadamernél éppenséggel az ellentétébe, a metafizika (a filozófiatörténeti hagyomány) rahabilitációjába fordul át”, A jelenkori hermeneutika alapműve, az „Igazság és módszer". Bevezetés Gadamer fő művének gondolatvilágába (Áttekintés, a főbb gondolatok és gondolati rétegek összefüggésének vázlata), in Hermeneutikai tanulmányok I, 16-48, idézet a 48. oldalról.
