Puskás Attila (szerk.): A Szent Titok vonzásában. A hetvenéves Fila Béla köszöntése - Studia Theologica Budapestinensia 32. (2003)
Lukács László: Szakramentális kommunikáció az üdvrendben
Lukács László 195 Mi, emberek, e szakramentalitásban részesedve (eltérő módon tehát, mint az angyalok) találkozhatunk Istennel, egyesülhetünk vele. „Tükör által, homályban”. De előrepillantunk az eszkatonba, ahol majd színről színre látjuk, ahol nem lesz templom, ahol közvetlenül, szimbólumok nélkül válunk egymásban önmagunkká, eggyé válva Istennel és az üdvözültekkel. Gondolatmenetünkben ezt a második felfogást vesszük alapul: a szakramen- tumok mint reálszimbólumok Isten kegyelmes szeretetének „kifelé”, a teremtett világban történő megnyilvánulásai. Ezeken keresztül közli velünk magát, és ezeken keresztül válik lehetővé egyesülésünk vele, és az ő szeretetében egymással.20 4. A teremtés és emberi test mint a s^akramentális kommunikáció előfeltételei Korunk tudatába belevésődött Saint-Exupéry Kis hercegéből a róka mondása: „Az ember csak a szívével lát jól. A lényeges a szemnek láthatatlan.” Dávid kiválasztásakor hasonlót mond az Úr Sámuelnak: „Az emberek az arcot nézik, Isten azonban a szívet” (lSám 16,7). Főleg az emberek közti érintkezésben derül ki szavaink és fogalmaink elégtelensége, másfelől viszont az, hogy számtalan más lehetőség is adódik az egymással való kommunikációra: a tárgyak, gesztusok üzenet- hordozójellé, szimbólummá válhatnak, sőt a nyelv is képes arra, hogy a szavak lexikális jelentésénél mélyebb, gazdagabb tartalmakat hordozzon (ilyen például a képes, a költői beszéd). Az ember közösségre, kommunióra van teremtve, az viszont nem jöhet létre kommunikáció nélkül.21 22 A két legfőbb szimbólum, amely körülvesz bennünket: egyrészt az emberi test, a maga anvagiságával és időbeliségével, másrészt pedig a teremtett világ. Az emberi test nemcsak hordozza a személyiségünket, annak részeként, hanem meg is jeleníti azt. Énünk valósághordozó szimbóluma, másfelől pedig az egymással történő kommunikációnak egyetlen eszköze. Az ember test-lélek felépí- tettsége eleve megadja a „szentségi struktúra’’ antropológiai alapját, a kifejezés tágabb, vallástörténeti értelmében. Az emberi lét sajátossága, hogy a szabad, szellemi, transzcendentális önmegvalósítás lehetősége testi, történelmi és társas voltunk 20 Amikor Karl Lehmann bevezetőt írt Rahnernek a szentségekről szóló könyvecskéjéhez, találóan állapította meg: „A szentségeket Karl Rahner mindig az egész keresztény üdvösségfolyamatba bevonva tárgyalja. Mindig a különlegesen intenzív és hatékony szavak és konkrét jelkarakterük felől értelmezi őket. Emellett különös érzékenységgel vizsgálja a szimbólumot és a gesztusokat, amelyek a szentségekhez tartoznak. Általuk az üdvösség a maga testi valóságában köz- vetítődik az embernek. (...) Rahner nem egyszerűsít le semmit, ismeri a keresztény valóság egészét és teljességét. Ma persze néha máshová helyezzük a hangsúlyokat. A szentségek liturgikus alakja például a II. Vatikáni zsinat révén számunkra nagyobb jelentőséget kapott” (LEHMANN, Vorwort, in RAHNER, Über die Sakramente der Kirche, Herder, Freiburg 1985, 9). 21 Vö. GL'ARDINI, R., Örökmécs, Budapest 2000. 22 SCHNEIDER, Zeichen der Nähe Gottes, 29.
