Puskás Attila (szerk.): A Szent Titok vonzásában. A hetvenéves Fila Béla köszöntése - Studia Theologica Budapestinensia 32. (2003)
Ancsin István: Bízzunk benne, hogy a reményben nem fogunk csalatkozni
Ancsin István 13 rat kötelességtudatának azért, hogy főként e világ legreménytelenebbjei számára ébressze fel a reményt. Mindez azonban feltételezi, hogy a szegények és elnyomottak számára először emberi körülményeket kell teremtenie, amelyek hihetővé teszik számukra azt, hogy egyáltalán reménykedhessenek.19 Balthasar nagyon érzékenyen mutat rá, hogy a reménynek sohasem szaban individuálisnak maradnia, hanem szociális alakot kell öltenie. A „szocialitásnak“ ebben az esetében azonban nem elégséges csupán mások örök üdvösségét remélni (ebben az esetben egy általános szolidaritás-érzés a saját ártatlan hatástalanságával nem lenne más, mint kényelmes cinizmus), sokkal inkább hozzá kell őket segíteni egy olyan szociális helyzethez, amelyben a teológiai remény feléledése egyáltalán lehetővé válik.20 Balthasar helyesen látja, hogy a teológiai reménynek sosem szabad azzal a feladattal és céllal fellépnie, hogy egyfajta menekülési funkcióval helyettesíteni akarja a jogos, emberhez méltó földi reményt. Eszerint a teológiai remény „nem a világi jólétre irányuló ószövetségi jövőremények keresztények által megvalósítandó ,átmenetére’ irányul“21. Ebben az esetben ugyanis elválasztanánk azt a kereszt eseményétől. Balthasar szerint az „üdvösségígéret ószövetségi horizontaliz- musa előképe marad a Krisztusban bekövetkező eszkatologikus és vertikális üdvösségnek. [...] Az ezzel ellentétes szemlélet szükségszerűen a vallásos vagy marxista-szekularizált kiliazmus valamely formájához vezet“22. Szerzőnk a remény közös ismertetőjegyeként említi (úgy a kereszténység előtti, mint a Krisztus utáni időkben) a várakozás, a kitartás és a türelem rokon értelmű fogalmait. A közös vonások mögött azonban mégis valami egészen különböző rejtőzik: az ószövetségi hit számára a balsors az Isten előtti bűnösség bizonyítéka volt, a keresztény hit számára ellenben sokkal inkább az előrehaladás jele — az Úr követésében.23 Mindez nem azt akarja jelenteni, hogy a keresztények számára a világot a szenvedés határozza meg; az ilyesfajta fatalizmus ugyanis a végesség esélyéről és a remény szociális szempontjairól mondottakat tenné jelentéktelenné. Ezen a ponton még egy dolgot hangsúlyoznunk kell Balthasarral: a krisztuskövetés előbb említett szempontjának hordozó alapja: a küldő és annak ajándékaként a küldetés. Ez a küldetés a küldött számára feladatot és felelősséget jelent. A keresztény remény tárgya így nem csupán az evilágon túli visio beatifica lehet, hanem a világ Istenhez való hazatérése, amelynek művében a kereszténynek Isten kegyelmével kell felelősségteljesen együttműködnie. Werner Löser megjegyzi, hogy „mindenfajta történelemre való ráirányultság- nak [...] csupán alárendelt jelentősége van“, mert a világot nem lehet máshol el19 Vö. TD IV, 156. 20 Vö. TD IV, 156. 21 TD IV, 156. 22 TD IV, 156. 23 Vö. TD IV, 156-157.
