Puskás Attila (szerk.): A Szent Titok vonzásában. A hetvenéves Fila Béla köszöntése - Studia Theologica Budapestinensia 32. (2003)
Lázár Kovács Ákos: Az egyházias értelmiség nyilvánosság-teológiája
134 Lázár Kovács Ákos kapcsolódik azokhoz a személyekhez, akiknek igehirdetése szól, és ekképpen az isteni Ige számára történő hirdetésének és a hívők új tapasztalatainak kettős „hirdetése” nyomán maga is folytonosan megújítja igehirdetését (és ez egyképpen vonatkozik a lelkipásztorra, a teológusra, a vallásos értelmiségire és magára az egyházra). így tehát a „hirdetés” olyan összefüggésrendszere alakul ki, amelynek legsajátabb reciprocitása felülmúl minden „profán” reciprocitást. Minthogy pedig ezért — mint az előzőekben már kimutattuk — az egyházi nyilvánosságot az eszka- tologikus felszólítás határozza meg, amelynek a felszólítás alanya ténylegesen sosem tehet maradéktalanul eleget, az egyházi — közvetlenül látszólag nem-reciprok — „diskurzus” ennek a „mindig-nagyobb” felszólításnak a jegyében kell hogy álljon. Az előzőekhez kapcsolódva: az egyházi „diskurzus” magától értetődő logikájának a „mindig-nagyobb” Istenre kell vonatkoztatnia magát, vagyis logikájának „eszkatologikus logikának” kell lennie. Az egyházi kommunikáció reciprocitásának további beszédes példáját a reciprocitást látszólag leginkább nélkülöző tanítóhivatali megnyilatkozások szolgáltatják: a tanítóhivatal a hit számára kötelező érvényt képviselő dogmákat ugyanis nem egyszerűen a hívők feje fölött hozza meg, de még csak nem is egyszerűen a közös hit talaján, hanem a hívők előzetes hitére és hitbeli cselekvésére „reagálva”, azt „hitelesítve” hirdeti ki.31 Mindennek leggyakrabban idézett megvalósulási formáját az újabb kori Mária-dogmák jelentik (amelyekre hivatkozott írásukban Lehmann és Rahner is utalnak). Az „új”, „provokatív” Mária-dogmák tartalma egyfelől ugyanis századokon át elevenen élt az egyházi vallásosságban és liturgikus gyakorlatban, dogmává nyilvánításuk tehát „válasz” az egyház népének már kialakult „állásfoglalására”, másfelől ebben a konkrét esetben közvetlenül kifejezett igény is felmerült a hitigazságok dogmává nyilvánítására.32 A dogmák kihirdetésével tehát az egyház nem a kommunikációtól elzárkózva és önkényesen cselekedett, hanem az isteni cselekvés nyomán kialakuló hívő választ kapcsolta vissza az isteni cselekvéshez, vagyis — az Isten által rá ruházott, neki adott képesség nyomán — a hívő válaszra válaszolva igazolta azt. Ezzel a hívőkkel szemben a „tekintély szolgálatát valósította meg”, amellyel kapcsolatban megint csak azt állíthatjuk: látszólagos non-recipro- citása hasonlíthatatlanul mélyebb minden profán reciprocitásnál. A fentebbiekben az egyházi nyilvánossággal kapcsolatban tárgyaltakat tehát a következőkkel egészíthetjük ki: 1. A „bukott nyilvánosság” ebben a — kommunikációelméleti — megközelítésben az a „nem aszketikus nyilvánosság”, amely nem 31 RAHNER - LEHMANN, K., Geschichtlichkeit der Vermittlung, in Mysterium Salutis Bd. /, Zürich — Köln 1965,121-IBS. 32 E dogmák társadalomtörténeti, szociológiai hátterének megvitatását célzó, a közeg megítélésére vonatkozó, egymással vitatkozó nézetek ismertetésétől eltekintünk, még ha oly termékenynek tűnhetne is kijelentéseink további problematizálása.
