Muzslay István: Az Egyház szociális tanítása - Studia Theologica Budapestinensia 17. (1997)
I. A szociális kérdés - 1. A rabszolgaság
Az egyházatyák, főleg Aranyszájú Szent János, Szent Vazul, Nazianci Szent Gergely és Szent Ágoston keményen ostorozták azokat, akik rosszul bántak a rabszolgákkal. A kereszténység nyilvános elismerésével javult a rabszolgák helyzete. Nagy Konstantin megtiltotta, hogy a rabszolgák homlokára jelet égessenek. Ugyancsak megtiltotta a keresztrefeszítést, a gladiátori játékokat és azt is, hogy a rabszolgát elszakítsák feleségétől és gyermekeitől. Felhatalmazta a papságot, hogy akár erőszakkal is kiváltsa azokat a rabnőket, akikkel az uraik visszaéltek. A hitehagyott Julián volt az, aki a 4. században visszaállította a rabszolgaságot. Justinus császár viszont a törvénykönyvében természettörvénybe ütköző barbár intézménynek mondotta. Hatása alatt a rabszolgák sorsa a házi alkalmazottak és a mezőgazdasági jobbágyok helyzetéhez kezdett hasonlítani. Nagy lépést jelentett a rabszolgaság fokozatos enyhítésére a szerzetesség elterjedése, a földművelés és az ipar felkarolása a keresztények által. Ha a középkor folyamán, sőt még sok helyen a 19. században is a jobbágyság függő helyzete és röghöz- kötöttsége fenn is állt, össze sem hasonlítható a pogány rabszolgasággal. A rabszolgaság időnkénti fellendülésének okai között nagy szerepet játszott a kereszténység és az iszlám évszázados küzdelme. A muzulmán hódítók mindenütt nagyszámban hurcolták rabszolgaságba a legyőzött keresztényeket, nemcsak a hadifoglyokat, hanem a polgári lakosságot is. így pl. Karthágó elfoglalásakor (695) az egész lakosság a mohamedán rabszolgakereskedők zsákmánya lett. Antiochia eleste után (13. század) 8 000 embert hurcoltak el az egyiptomi rabszolgapiacokra. Konstantinápoly elfoglalása után (1453) a város lakosságának nagy része ugyanerre a sorsra jutott. A keresztény világnak nagy gondot okozott a rabszolgák kiszabadítása, vagy legalábbis a sorsuk enyhítése. Szent Lajos 15
