Török József (szerk.): Doctor et apostol Szent István-tanulmányok (1994) - Studia Theologica Budapestinensia 10. (1994)
Vizkelety András: Szent István képének alakulása a középkori és barokk irodalomban
Szent István képének alakulása Hartvik győri püspök mintegy tíz évvel később (1116 előtt) kapott megbízatást Kálmán királytól egy új legendakompozícióra, amelyet a kisebb és nagyobb legendából állított össze. A varratok, változtatások felismerhetők. Sok esetben megelégedett azzal, hogy a Kislegenda némely eseményét, amelyek a király keménykezűségére, kegyetlenségére utalhattak, másként motiválja. De növelte a természetfölötti beavatkozások számát is: Sarolt a gyermek születése előtt, és Szilveszter pápa a korona küldése előtt látomásban részesül. A XI. századi geszta keletkezése bizonyára még a legendák előtti időbe nyúlik vissza. Első jelentősebb átdolgozására 1100 körül kerülhetett sor. Szövegére, szemléletére csak a későbbi krónikakompozíciókból következtethetünk. Ez — Istvánra vonatkoztatva — inkább a Kislegendának felel meg. A valóságnak megfelelően ad hírt a pogány törzsfők elleni hadjáratokról és véres leszámolásról, a szigorú törvényekről. De hangsúlyozza a király jámborságát, erényeit és kegyes alapítványait is. Egy szakasz bizonyára a Vazul-fiak által szándékolt utólagos dinasztikus konszenzus kialakítását szolgálta: az összeesküvőknek, saját vérrokonainak kivégzésére bosszúálló felesége vette rá az öreg királyt. A feleség, Gizella azonban a legendákban és ugyanezen krónika első részében is mint a kegyesség mintaképe szerepel. Ez az ellentmondás, de a két legenda ellenkező István-képe is, történészeink mai felfogása szerint a király-utódoknak az államalapítóhoz való kettős előjelű viszonyát mutatja: egyrészt ősapjuk gyilkosát látták benne, másrészt nem tagadhatták meg, mint a királyság szentéletű alapítóját. De talán nem csak a dinasztikus szempontok által befolyásolt kettős szemléletmódnak tudható be ez a diszkrepancia, hanem annak is, hogy a legendák keletkezésekor a hagiográfiai minták által behatárolt, karddal és szenteltvízzel egyaránt térítő, keménykezű uralkodótípus megfelelt ugyan István történelmi szerepének, mikor új hitre és új társadalmi rendre nevelte-kényszerítette népét, nem felelt meg azonban a kor új szent-ideáljának. Ezt már Cluny szelleme hatotta át, az aszkézis, a világmegvetés, az alázat, a szüzesség szelleme, ami már a nyugati népnyelvi írásbeliségben is „irodalmiasodott” 1100 körül. (7) István sógorának, II. Heinrich német-római császárnak legendája is már ebben a szellemben íródott, sőt az uralkodó alakját ennek megfelelően stilizálták át. A történelmi szerep súlya és Clunyvel szellemi kapcsolatban álló nevelőitől, Brúnótól, Radlától, Asztriktól kapott 291
