Török József (szerk.): Doctor et apostol Szent István-tanulmányok (1994) - Studia Theologica Budapestinensia 10. (1994)
Dümmerth Dezső: A Mária országa - eszme és Szent István
A Mária országa - eszme és Szent István ezekkel a szavakkal fordul az Istenanyához: „Égi királynő, én királynőm, így tisztelték meg katonáid azt, akit királynak állítottál.” (42) István tehát a legrégibb források szerint magát a Szűz Mária kegyelméből állított királynak tartotta. S ehhez kapcsolta nyilván a felajánlását, mely akkor ilyen formában az egyedüli, minta nélkül való példa volt Európában. Aki hisz benne, úgy is tekintheti, mint könnyektől kísért imádságok keretében megszületett, és követésre buzdító, misztikus cselekményt. Eddig a történetírás azzal foglalkozott, hogy szembeállítsa a kró- n ikákban restaurálni igyekezett képet a valósággal: István keménykezű, szigorú uralkodó volt, aki - mint a Kis-legenda kiemeli - nem ismerte a nevetést, s aki, ha kellett, nem késlekedett ma már kegyetlennek látszó ítélettel súlytani az ellene lázadókat. A csatában megölt Koppány testét négyfelé vágatta, hogy országtájak szerint intő példa legyen. Az életére törő Vazult, unokaöccsét állítólag megvakítatta — és a kor felfogása szerint ez még enyhített büntetés volt, mert a gyilkosságra készülőt meg is ölhette volna. De természetének kedvező vonásait nem csak abban kell látnunk, hogy nem vett részt a hadjáratok durva zsákmányolásaiban, és hogy az elmenekült Gyulát egyesítette családjával, hanem észre kell vennünk belső életének jeleit is. Itt fontos a források adatainak, megbízhatóságának megkülönböztetése. Ha a feljegyzéseket olvassuk a könnyező István királyról, akkor valóban nem a krónikák „síró öregére” kell gondolnunk, akit utólagosan mentegetve úgy ábrázoltak, mintha csak tehetetlen betegségében kellett volna eltűrnie feleségének, Gizellának kegyetlenkedéseit. (43) Nem azt kell elhinnünk, hogy István az őt meggyilkoltatni akaró Vazul megvakításán könnyezett. A Hartvik-legenda könnyező Istvánjára kell figyelnünk, mert az ima közben, extatikus állapotban könnyező király bemutatását komolyan kell vennünk. Ez nem a krónika tehetetlen öregje, de nem hasonlít a színesebb, és „irodalmi részletekben” gazdagabban leírt kievi Borisz és Gleb könnyezéseire sem. Ezek a fejedelemfiak emberileg ugyan nagyon reálisan és megrendí- tően, közeli halálukat várva, saját sorsuk felett sírnak. István könnye- zése nem velük tart rokonságot, amikor imáiban, sátra felemelkedésétől kísérve könnyezik, és mikor országát „Mária gyámságába” ajánlja. Ezek a könnyek külön adományok, a misztikus életek leírásából váltak igazán ismertté. Szent Ferenc és Szent Bernât későbbi könnyeire hasonlít ez a megindultság, melynek okára, ha kérdezték, 193
