Török József (szerk.): Doctor et apostol Szent István-tanulmányok (1994) - Studia Theologica Budapestinensia 10. (1994)
Dümmerth Dezső: A Mária országa - eszme és Szent István
A Mária országa - eszme és Szent István kanonizációját, felvillantva mögöttük az európai háttér szélességét. (24) Másrészt azonban újra és újra elhangzik a megállapítás (különösen a külföldi és éppen a keleti példákkal szembeállítva - ezt mi tesz- szük hozzá), hogy Szent István legendái nagyon „soványak” és „szá- razak” - voltaképpen nem is szolgáltathatnak igazi alapot szentként való tiszteletére. Mintha kettős gyanú fogalmazódnék meg: a magyar szent királyok kelethez képest túl „fantáziátlanok” - nyugathoz viszonyítva viszont a „peremvidéki” típusra emlékeztetnek. Az észak-keleti példákban valóban jórészt a viszonylag újonnan, a IX - X. században kereszténnyé lett népek uralkodóinak sora tükröződik, kivéve már a VI. század óta keresztény Angliát. A rész-királyságok küzdelmeiben azonban itt is szélsőségek mutatkoznak. Egyrészt az egyházi és kolostori fejlődés magas fokon halad előre, másrészt a dinasztákon belül sokáig el nem nyugvó harcok dúlnak. Ám éppen a dinasztikus, családi harcok miatt nem mondhatjuk, hogy e szent királyok a X - XI. században, megközelítően Szent István korában, valamennyien jellegzetes, keresztény vértanúk lettek volna. A régi angolszász királyok közül ugyan nem is egy a kereszténység ellenségeinek kezétől halt meg, de a cseh Vencelen kívül a többiek inkább dinasztikus pártharcok áldozatai, akiknek gyilkosai nem a kereszténységnek, hanem az egyes királyok, fejedelemfiak személyes uralmának ellenségei. Talán ezért is van, hogy többnyire helyi szentek maradnak, Olaf kivételével nem az egyetemes egyházat képviselő Róma püspöke, hanem - nagyrészt a régi gyakorlatnak ebben is megfelelve - a helyi püspök ismeri el kultuszukat, illetve az ugyancsak helyinemzeti jelleg felé közeledő keleti egyház. Természetesen nem arra célzunk mindezzel, mintha akár a pártharcokban áldozattá váló királyok ne lehettek volna a keresztényi élet mintaképei. Kétségtelen azonban, hogy éppen életükről, még legendáikban is kevés a híradás. Haláluk véres drámája, a sírjuknál bekövetkező csodák, majd az ünnepélyesen kialakuló kultusz az, amelyről igazi részletességgel szólnak. Ha ezek után a magyar legendákra gondolunk, természetesen adódik, hogy nincsenek benne oly színes, élénk költői fantáziától is kísért leírások, mint Borisz és Gleb tragédiája az orosz őskrónikában. Hiszen itt a műfaj nem válik külön, mint Magyarországon a legendák 183
