Marton József: Papnevelés az erdélyi egyházmegyében 1753-tól 1918-ig - Studia Theologica Budapestinensia 5. (1993)

III. Rész: Papnevelés Erdélyben 1848-tól 1918-ig - 5. Szakasz: Adalékok a szeminárium belső életéhez

Igaz is. Gyönge, vézna voltam, csak úgy csüngött a kopott, bő ruha rólam. Örökösen sápadt, hosszú arcom kísértett az emberek között és azok ismertek. Egy részük sajnált: szegény gyermek! Másik szidott.

De ezek elmúltak. Egy beteg gyermek érzései voltak csak. Csak? Bánt ez a szó, lekicsinyel, pedig azokkal az érzésekkel, amiken a gyermek tökéletlensége csillogott, mint az arcon meghidegült könny cseppecske. Megismertem az én Jézusomat.

Milyen szép is volt. Azok a naiv elnevezések még most is kellemesen érintenek. Azóta sokat hallottam Felőle, tanultam, tengersokat olvastam Róla, sót gondolkodtam, kételkedtem is, de ezek az apró benyomásaim mindig élesek. Mennyi sok kiégett érzésem volt mostanig. Egész múzeum. Sokat éltem, de ha ellenkező világnézet is kísért, mindig megszégyenlettem magamat a gyereksé- gek előtt, mint az atya leereszti az indulattól felemelt öklét kisgyermeke mosolyára.

Jézus meghallgatott s eltűnt. Most nem panaszkodom. Minden szenvedésemnek nemesebb a zománca, mert érzem, hogy erőt kíván. Az erő öntudatával szállók le mindenhez. Imádkozom, de mondhatni ez az ima merész, nem az elgyöngült sóhajtozása. Ha beteg is vagyok, megtörve sohasem, mert velem az én Jézusom, ki nemcsak a gondolatok, érzések mestere, hanem a pozitív komor életnek a megváltója is, mert én mindenhová magammal viszem és sohasem küldöm vissza a templom ajtajától.

185