Marton József: Papnevelés az erdélyi egyházmegyében 1753-tól 1918-ig - Studia Theologica Budapestinensia 5. (1993)

III. Rész: Papnevelés Erdélyben 1848-tól 1918-ig - 4. Szakasz: Papnevelés Majláth Gusztáv Károly püspöksége idején

hangsúlyt a latin és a bölcseleti képzésre1, — a gyakorlati papi életre fektessenek súlyt, — a kispapok a reverenda felvétele után felszentelésükig ne hagyják el az intézetet, a szünidőben a német és román nyelvet sajátítsák el, az adminisztrációval kapcsolatosan a zsinat vegye re- vizió alá a bürokráciát s minden „időpusztító fölösleges cafrangot irgalmatlanul nyirbáljon le s világos ügyviteli utasításokat adjon", s ennek megfelelően a teológia utolsó évében heti egy órában gyakorlati szeminárium keretén belül adják elő az irodakezelés módszertanát1 2.

Az egyik legkorszerűbb javaslat volt az „autonomikus papnevelés", az akkori státusi jegyző ifj. Bochkor Mihály megfogalmazásában. Nagyszerűen rámutatott a papság és a laikusok közti viszonyra, a közös egyházi ügyben a nem teljes együttműködés és feszültség okaira, ami a papnevelésben is keresendő. Bochkor szerint a helyesebb egyházkép kialakítását s az egyházban a pap és a laikus helyzetének megvilágítását a papképzésnél kell kezdeni. „A papnak tudnia kell, hogy a kegyelem, amit az ordináció jelent, szociális kincs; tendenciája nem az ő személyében, hanem embertársai üdvében van ... Az ordónak le kell szállnia arról a piedesztálról, amely amúgy is inog, a hívők feletti egyoldalú trónjáról." Az autonomikus papnevelés nem más, mint a hívek felé való nagyobb bizalom kialakítása. Hiszen Erdélyben a katolikus autonómia történelmileg kifejlődött jogi intézmény és nem szabad, hogy „a papi és világi elem közt tátongó űr meredezzen", nagyobb hitelt kell szavazni a világi elemeknek. Bochkor cikkének végén ki is jelenti: „Nem méltó Erdélyhez az a pap, kiben nem él az autonómia szelleme"3. Sajnos, hogy ez az eszme sokakban nem talált kellő visszhangra, pedig az erdélyi katolikus autonómia olyan helyi kinövésű egészséges

1. Közm. 1907. 18.SZ. 4.o., 1908. 19.sz. 5.o., 1907. 18.sz. l.o. A szertartások végzésénél a latin megszerettetését egyesek azért tartják fontosnak, mert „1478-ban Geréb László püspök és 1822-ben Szepesy püspök a Szentszéknél lépést tettek a magyar nyelv érdekében", és sokan lelkesednek is érte, sőt Forster János arról is tud, hogy „valószínű dr. Éltes Károly plébános magyarosított misekönyvét kéziratban bemutatta". (Közm.l908.27.sz.67.0.)

2. Közm. 1908.16.sz. 2-4.o. és 1907. 23.sz. 6.o.

3. Közm. 1906. 23.sz. l.o.

179