Körmöczy Imre: A keresztény hit 's egyház' történeti kifejlése 1. 2. kötet (Pest, 1845) - 680a

93

hogy igy könnyebb lehessen megítélni, valljon nem a’ keresztények’ önbüne ingerlette-e fel a’ türelmes rómaiak’ első haragját, avagy ellenkezőleg a’ megromlott császár vad kegyetlenségből dúlt az ártatlan híveken? — Elég, mit fö- nebb néhány szavakban irtunk felőle, megítélni jellemét. Sueton és Tacitus elevenen füstik az emberiségéből kivetkezett Nero' zsarnokságát. Soha annyira meg nem csalatkozott nép édes reményében , mint Róma e’ császárjában! — Szolid, nyájas, munkás, uralkodó, békeszerető, ’s a’ szabadság’ barátjaként tüntette fel ő magát kormányzása’ kezdetén. Mintegy üdülni látszott a’ lealázott örök város, ’s császári hatalom alá esett köztársaság e’ jónak, erényesnek mutatkozó fejdelem’ első éveiben. De minél szebbek és biztosabbak voltak reményeik, annál fájdalmasb lön a’ keserű csalattatás. Megerősödvén trónjában, ő, ki előbb a’ bőkezűség, kegyelem , törvénytisztelet ’s erényesség’ minden alkalmát készséggel használta, ki a’ nép’ vállairól a’ terheket vagy levette, vagy legalább könnyítette, ki egy halálitélei’ aláírásakor illy szelíd és emberiséges szavakra fakadt: „mint ohajtnék nem tudni írást !u egyszerre a’ legutálatosb szörnyeteggé, zsarnokká lön. A’ tanács’ hatalmát megsemmisítette, törvény helyébe önkényt állított, a’ vagyonosabbakat kü